Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Horváth Sándor: A bűnszenny
222 HORVÁTH SÁNDOR zódó cselekedetekből alakuljon ki és épüljön föl.1 Ahol a kegyelem fosztó értelemben (privative) hiányzik, ott a lélek substantialis természete szeny- nyes, mivel hiányzik igazi méltóságának és kiemelkedésének tényezője. Ez a privatio nitoris egyik oldala. A másik, az elerőtlenedés természetszerűleg következik ebből. Ennek az alanyát a lélek képességeiben kell keresnünk, amelyek a jóra való készséget, az erényeket veszítik el. Ebbéli elértéktelenedésük képviseli bennük a bünszennyet. Nem érintkezhetnek egynemű, méltóságuknak és erejüknek megfelelő tárgyakkal. Szintjük alatti adottságokhoz kénytelenek fordulni. Mivel pedig a tárgy a képesség ténylegesítője, természetes kiegészítője, amivel eggyé válik, azért az ilyen működési mód a lelket egészen különös módon elértékteleníti. Ezt fejezi ki Szent Tamás az anyagi világból vett hasonlattal.1 2 Minél több idegen elem vegyül valamely határozott természetű dologhoz, annál inkább «foltossá» válik és elértéktelenedik. így a lélek is, ha szellemi szintje alatt maradó tárgyakkal érintkezik, ezeknek a hatása alatt ténylegesül. Ezért tarkul meg, válik foltossá az értelmi élet, ha megszűnik theocentrikus beállítottsága. Méltóságán aluli tárgyakkal érintkezvén, foltos, szennyes, szellemileg értéktelen adottsággá válik. Egyenesen katasztrofális formában lép ez föl, ha a lélek beállítottsága istenellenes irányú lesz. Isten még hallgatagon (implicite in potentia) sem foglalhat helyet az ilyen élet- vagy világnézetben. Nemcsak tudatosan van onnan kizárva, hanem az összes elgondolások is istenellenes szempontoktól vannak átitatva. Az előbbi esetekben azt mondhatnék, hogy Isten hiányzik (privative) az értelem életéből, de még valamiképen beléje kapcsolható. Az utóbbi feltevés már pozitív ellenkező értelemben (contrarie) foglal állást Istennel szemben, és így ebből az isten- képiségnek egyenes ellentéte alakul ki pszichikai személyiség gyanánt. Méltán nevezi Szent Tamás3 az ilyen lelkiállapotot, amely egész teljességben az elkárhozottaknál jelentkezik, éjszakai sötétségnek, cognitio nocturnának. A fény, a tisztaság Istenből árad át a teremtményre. Az értelmes lénynél mindez amaz ismeretben valósul meg, amelyet Szent Tamás oly szeretettel emleget és érzelmi ismeretnek nevez. Cognitio affectiva, quae producit amorem Dei.4 Ez hiányzik a bűnösben, ennek az édességét nem ismerheti, ennek a magaslatára nem emelkedhetik föl. Ezért nincs lelkiségében jelen az Isten, ezért marad éjszakai sötétségben. Az Istentől való elszakadás (aversio a Deo), amiben a bűn lényegét szokták látni,5 eszerint nemcsak azért szennyezi be a lelket, mivel 1 így tűnik ki a maculának, mint a folytonosságot megszakító űrnek és tarkaságnak a jelentősége. A lélek egész erejével Isten felé tör, azonban mérhetetlen űr választja el tőle, úgyhogy természetszerű törekvése megszakad, a lélek pedig a szakadék partjáról tehetetlenül néz át oda, ahová egész vágyódása hajtja. 2 I—II. 86. 1. 3 I. 64. 1. ad 3. 4 I. 64. 1. 6 V. ö. Heiligkeit und Sünde... 230. s köv. 262. s köv. 272 s köv. old
