Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Teller Frigyes: Magyarország középkori hangjelzett kódexei
MAGYARORSZÁG KÖZÉPKORI HANGJELZETT KÓDEXEI 163 leegyszerűsítőjét, vagyis a Cantus Romanus megalapítóját. Szerintünk Szent Izidor szavaiból még nem következik, hogy nem volt zenei írásmód és a Nagy Szent Gergely-féle Antifonárium nem volt neumálva. Tudjuk azt, hogy a hangot direkt írással megjeleníteni nem lehet (scribi non possunt), de a gondolatot meg tudjuk rögzíteni jellel (memoria teneantur), ez a jel pedig hasonlítva a többi analog jelekhez, a hang magasságát többé-kevésbbé tudja jelezni. Sőt, ha elfogadjuk a ma általánosan dívó elméletet, mely szerint a neumák közvetlenül a grammatikai accentusból származnak, a IX. század kézirataira nézve érvényes lehet a szentizidori formula : «nisi memoria teneantur ... pereunt...». Ezek a neumák tényleg nem mások, mint a jelek sokasága, melyek a hangoknak csak viszonylagos magasságát jelölik, és azt is bizonytalanul, anélkül, hogy bennük megrögzített tonális érték hasonló lenne a grammatikai tónikai accentus grafikájához, mely szintén nem jelöli pontosan a szótag igazi emelkedését, sem erősségi fokát, az olvasó a használatban mégis tudja magát mihez tartani. Hasonlóképpen lehettek az énekesek a neumák jelzésének pontatlanságával szemben. Messze vagyunk annak feltételezésétől, amint azt Lambillotte cselekedte, hogy az általa közölt kézirat1 nem más, mint Nagy Szent Gergely Antifonáriumának kópiája, melyet Hadrián pápa küldött Nagy Károlynak (772—795).2 Azt sem tesszük, mint tette Fetis,1 * 3 hogy a Monzában őrzött Graduale lombard neumái a VII. század végéről, vagy a Vili. század elejéről származnak. Nagyon nehezen hihető, hogy a missziós szerzetesek Rómából Angliába tudták vinni a zenei írást és magát a zenét, ha az csak a memóriájukra lett volna bízva. Továbbá még nehezebben érthető, hogy rendszeres zenei írás nélkül miképpen sikerült volna megvalósítani a nagy pápának a kodifikációt annyira pontosan, ahogy azt a hagyomány átvette, amint azt az összes gregorián kéziratok azonos melódiái igazolják. Csupán három darab kézirat van ezen hagyományon kívül, éspedig egy a vatikáni könyvtárban4, kettő pedig Szent Péter-templom káptalanjának archívumában, melyekről Don Andoyer azt állítja, hogy a gregorián liturgia maradványai,5 anélkül azonban, hogy állítását kellőképpen bizonyítani tudná. Mindezen tényekből megállapítható az, hogy legalább a VI. század végén, vagy a VII. század elején Nagy Szent Gergely kortársai már ismerték a latin neumákat, melyek Európában hamarosan elterjedtek és használatosak lettek, mivel ekkor a görög jelzésrendszer már nem 1 Antiphonaire de Saint Grégoire, Paris, 1851. * Duchesne, Histoire Franc., II. k. 75. 1. — L. Diction. d’Archéologie et Liturgie chrétienne. 111. k. 722. 1. * Notation des chant... 1874. 186. 1. 4 Cod. Vatic. 5319. * L. Revue du Chant grégorien, XX. 69—75. 1., 107—114. 1. 11*
