Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
78 MÓRA MIHÁLY nyelvterületen dicsekedhetik. Utóbbira elég, ha egyedül Heinrich Brunner, az osztrák születésű berlini tanár (f 1915) német jogtörténetét említjük meg : 1. kötete 1887-ben, második kötete 1892-ben jelent meg; ez ugyan a frank korral zárult és így Richard Schröder 1889-ben megjelent, több kiadást megért, az egész fejlődést tárgyaló tankönyve e vonatkozásban felülmúlta, de a részletekbe mégis csak jobban tudott behatolni a «német jogtörténet klasszikusa». A terjedelemre felhozhatjuk, hogy Brunner kézikönyvének II. kötete (I. köt., második kiadás: 1906), amelyet Claudius v. Schwerin dolgozott át 1928-ban, megközelíti az ezer oldalt. (Az olasz és angol jogtörténetre 1. Móra és Bonis megbeszélését, illetve tanulmányát a «Századok» 1940. évf.-ban, utóbbi kny.-ban is : Az angol alkotmánytörténetírás tegnap és ma, Budapest, 1940). Ezzel szemben igaz, hogy a Codex luris Canonici előtti számos egyházjogi rendszerezés igen kiváló történeti anyagot nyújtott, de Stutz (I. erre referens cikkét a Theologia 1939. évf. 4. sz.-ban) joggal hozta fel, hogy az érvényes jogtól különvált, önálló kánonjogtörténetnek is megjött már az ideje. Ennek ellenére Sägmüller elterjedt, alapos tankönyvének (H904,21909,31914) negyedik kiadásában sem tudott megszabadulni a korábban szokásos sovány Œinleitungs- historie»-tói. De a nagyarányú Iouvain-i kommentár sem kívánt ebből a keretből kilépni. Ehelyett Van Hove (Commentarium Lovaniense in Codicem iuris canonici, editum a magistris et doctoribus Universitatis Lovaniensis, vo). I. tom. 1 : Van Hove: Prolegomena, Mechliniae—Romae 1928) meglehetősen bő (1701.) forrástörténetet ad, ám ez nem a saját kutatás eredménye, hanem csak sommás foglalata másokénak ; a belga kánonista könyve abban is előljár, hogy legalább a kánonjogtudomány viszonylag elég részletes történetét is ábrázolja. Mindkettőből látni lehet, hogyha olyan elődökre, mint Schulte és Maassen, támaszkodhatunk is, azóta bizony sok minden történt. Kurtscheid új kánonjogintézménytörténete egyik, semmiképen sem lebecsülendő eredménye annak, hogy újabban a római pápai egyetemeken a kánonjogtörténetnek külön tanszéke van. De egymagában ez a tanrendi és szervezeti változás aligha lett volna elég ok arra, hogy újabb kánonjogtörténeti tankönyv napvilágot lásson, ha a kisebb babért nyújtó áldozatos vállalkozásra megfelelő ember nem akad, aki felül tud emelkedni a latin nyelven író szakemberek útjába álló nehézségeken. A feladat u. i. «hálátlan», mert közvetlenül használható előmunkálatok aránylag kevés száma a kompilációs tevékenységnek kisebb teret nyújt (ily vonatkozásban a ma érvényes jog jóval «hálásabb», amit éppen a jogdogmatikai tankönyvek nagyobb száma is bizonyít). Stutz, majd utána Koeniger kánonjogtörténeti vázlata ugyan jó segítség, de az sem megvetendő, hogy Werminghoffnak az egyházi jogtörténet egy kisebb, de azért jelentős szakaszát átfogó munkája ( Verfassungsgeschichte der deutschen Kirche im Mittelalter, Grundriß der Geisteswissenschaft, Bd. II, Abt. 6. Berlin, 1913) 238 nagyobbrészt sűrű, petit-szövegű oldalra terjed. Utóbbi az első (1907) után tulajdonképen a második kiadás és sokkal jobban sikerült, mint annak folytatása Freisen tollából (Verfassungsegeschicht der katholischen Kirche Deutschlands in der Neuzeit. Auf Grund des katholischen Kirchen- und Staats
