Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Erőss Alfréd: A föltámadás jelentősége a megváltás művében
A FÖLTÁMADÁS JELENTŐSÉGE A MEGVÁLTÁS MŰVÉBEN 199 lezárult. Mindaz tehát, ami utána történik, már nem megváltói ténykedés, hanem a befejezett megváltás gyümölcse. Hogyan lehetne tehát szerepe a föltámadásnak a már befejezett megváltás művében? Erre a kérdésre a legújabb időkben többféle feleletet adtak. Az újkor teológiájába is betekintést nyerünk, ha ezeknek a megoldási kísérleteknek főbb irányait megismerjük. 1) A modernisták szemében Krisztus keresztje épúgy «oktalanság», mint egykor a pogányok előtt. «A modern gondolkozás még kevésbbé képes az engesztelő halál tanában megnyugodni, mint egykor a görög bölcselet.»1 A keresztáldozat eszméjét, mint szentpáli «találmányt», elvetik. (Denz. 2038.) A megváltás művét, akárcsak Krisztus kortársainak jelentős csoportja, feltűnő módon (Lk 17, 20.) képzelik el. Mint ilyen szembeötlő hatalmi tényező, a föltámadás látszik szemükben legalkalmasabbnak, hogy a bűn legyőzését az öntudatban kifejezze. E mindenkép téves felfogás valamelyes hatását észlelhetjük azoknál az aszkétikus szerzőknél, akik Krisztus szenvedésének gondolatát el kívánják hanyagolni s kizárólagosan a föltámadás dicsőségét hangoztatják. 2) Mások ismét úgy akarják a fölvetett problémát megoldani, hogy a megváltás művében külön pozitív és külön negatív tevékenységet különböztetnek meg. Az utóbbi kiengeszteli és eltörli a bűnt. Ez a kereszt- áldozatban valósult meg. A pozitív tevékenység az elvesztett isteni kegyelem visszaszerzésére irányul, és a föltámadásban lett valósággá, így értelmezték, főkép protestáns szentírásmagyarázók,1 2 Szent Pál apostol ismert szavait Krisztusról : «aki odaadatott bűneinkért és föltámadott megigazulásunkért». (Rom 4, 25.) 3) Végül egy harmadik csoport, s ez ma a legnépesebb, nem magában a megváltás művében, hanem annak teológiai magyarázatában ismer föl két irányzatot, mely a történelem folyamán többször szembekerült egymással. A «latin» irányzat Szent Anzelm példájára az egész megváltást jogi szempontból tekinti, mint valami igazságszolgáltatási eljárást, melynek lényege, hogy Krisztus szenvedésével és halálával eleget tesz a megsértett isteni Szentségnek. Ezzel szemben a «klasszikus» fölfogás misztikus fizikai valóságot lát a megváltásban, melynek kozmikus hatása az egész mindenséget átalakítja, megváltja, s az ördög hatalmából kiragadja. Az egész megváltás lényege tehát Krisztus győzelme, amely a föltámadásban teljesedett be.3 1 Ménégoz, La péché et la rédemption d’après saintPaul (1882) 232. — Hasonló gondolatokat tükröz a német idealizmus vallásbölcselete ; lásd a szerzőtől Die Lehre von der Erlösung im XIX Jahrhundert (1937) 8 sq 2 Candlish, Everett, Godet s mások. Ismerteti : Prat, La théologie de Saint Paul20 (1935) II 250—251. 8 Aulén, Den kristna försoningstanken (1933). V. ö. Keller, Kirche als Kultgemeinschaft II (Benediktinische Monatschrift 1935, 277); Stolz, Theologie der Mystik (1936) 64—81.
