Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Ivánka Endre: Neoplatonikus volt-e Dionysius Areopagita?
40 IVÁNKA ENDRE világ alapjaiban és gyökereiben mégis teljesen keresztény, akkor mi haszna lehetett annak, hogy ezt a lényegében keresztény gondolat- világot külsőleg a neoplatonizmusnak és a késői ókori misztériumvallásoknak formáiba és terminológiájába öltöztették? A «corpus areopagi- ticum» rendeltetését és célkitűzését, ennek az egész hatalmas és oly messzire kiható szellemi alkotásnak igazi értelmét csak akkor érthetjük meg, ha az areopagitikus gondolatvilágnak a neoplatonizmushoz való viszonyát tisztázzuk. Azzal pedig, hogy egyes, bár talán lényeges gondolatoknak és elveknek az átvételét megállapítjuk, hogy esetleg szószerinti egyezéseket vagy idézeteket találunk, azzal igazán még nem oldottuk meg a két gondolatvilág közötti viszonynak a kérdését. Látnunk kell, hogy az areopagitikus gondolatvilág teljes egészében hogyan viszonylik a neoplatonizmushoz, mégpedig a teljes és következetes neoplatonizmushoz. Csak így dönthetünk aztán abban a kérdésben, hogy mennyire és mennyiben módosította esetleg a neoplatonizmust és hogy mi volt a célja és az értelme ennek a módosításnak. A neoplatonizmus — és ez a megállapítás különösen a későbbi, IV. és V. századi neoplatonizmusra vonatkozik, mellyel itt elsősorban számolnunk kell — a neoplatonizmus nemcsak általánosságban azt tartja, hogy minden létszféra, minden létfok, mind létmód az Absolu- tumban való részesedésnek egy módja (forma nihil aliud est quam divina similitudo participata in rebus, mondja Szent Tamás C gent. 111. 97) ; ez is kétségtelenül jellemzően neoplatonikus tanítás, de a neoplatonizmus ezen felül azokat a fokozatokat és logikai-ontológiai lépéseket is meg akarja határozni, melyeken át a véges, korlátolt, «részesedő» lét kibontakozik az Absolutumból, magából a Létből. Nem akarja ugyan megmagyarázni és érthetővé tenni azt a legnagyobb titkot, hogy hogyan bontakozhatik ki egyáltalában a végtelenből a véges, az ősegyből a sokféleség, a változatlanból a változó, de azt az utat, amelyen ez történik, végig akarja követni, fel akarja mutatni azokat a közbeeső láncszemeket, melyek az Ősegység létteljességét közvetítik, lépésről-Iépésre korlátoltabb formában, a létben szegényebb, alacsonyabbrendű létköröknek. Hogy az «Egytől», a «Jó» ideájától, a teljes Léttől logikailag tagolt, gondolatban végigkövethető, lépcsőzetes út vezet a differenciált lét legvégső elágazásaihoz, az egyes species-fogalmakhoz, és hogy az egész fogalom-, illetve idearendszer ennek folytán egy az Ősegységből logikusan kibontakozó, zárt szellemi kozmosz, azt már Platon is tanította. így azonban nála még a fogalmak logikai hierarchiája vált az ontológiai lépcsőzetnek hordozójává ; a fogalom logikai meghatározásának az útja egyúttal az idea ontológiai yéveoí£-ének útja is volt. A neoplatonizmusban a logikai, fogalmi gondolkodás nem érhet fel az Ősegységig. így az Ősegységtől a fogalmakhoz vezető út nem is lehet végigjárható a fogalomelemzés és a fogalommeghatározás számára. A rotJç birodalma, teljes egészében, egy alacsonyabb létszférába süllyed
