Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Artner Edgár: A bűnbánati fegyelem válsága keleten a IV. század végén
328 ARTNER EDGÁR közösségből kizáró nagyobb bűnök és egyéb «halálos» bűnök közt, amelyeknek nem lett ilyen következményük, arról a jogtörténészek különfélekép vélekednek, de abban legnagyobbrészt egyetértenek, hogy e változás már az ókeresztény kor után ment végbe. Úgylátszik a szerzetesség fejlődésével párhuzamosan kifejlődő magán bűnbánati áhítat s az azzal kapcsolatba lépő lelki vezetés építette ki a jövő számára azt a formát, amely a keresztény középkorban a régi és nyilvános penitencia helyét lett hivatott elfoglalni.1 A nyugati egyházban mindenesetre hosszabb ideig fenntartotta magát az ókeresztény szokás e téren, sőt a további századok zsinatai még jobban szabályozták azt. Keleten ellenben a IV. század második felében nagy változás ment végbe a bűnösökkel szemben követendő eljárást illetőleg s ennek eredménye lett, hogy egy magábanvéve nem is lényegbevágó rendelkezés az egész nyilvános penitenciatartás megszűnését vonta maga után. De ugyan mi lépett annak helyébe? Hogyan gyakorolta attól fogva a konstantinápolyi egyház és az akkor már jórészt magát hozzá idomító keleti kereszténység a Krisztustól örökölt bűnbocsátó hatalmat? Később mindenesetre a keletiek is rátértek a titkos bűnbevallással kapcsolatos penitenciatartásra, de hogy ez miként ment végbe, még felkutatásra váró kérdés. Abban a reményben tűzte ki az elmúlt tanévben karunk ókeresztény egyház- és dogmatörténeti pályázatát e címen : A bűnbánati fegyenicatio-t. Az erre vonatkozó adatok tisztáznák azt a homályt, amely fennáll atekintetben, hogy az ókeresztények egyáltalán miként vélekedtek a tisztán belső, gondolati vétkekről a penitenciát illetőleg. Sípos állításával szemben v. ö. Pitra állítását : sub canonica poenitentia non cadere peccatum, ut aiunt, mere internum. (Id. Rózsahegyi alább említendő pályamunkájából, 38. és 51. old.) A peccata capitalia-kon kívül sujtottak-e ilyeneket is vezekléssel? Itt említjük, hogy e korban a főbenjáró bűnökhöz tartozó vétkeket peccata ad mortem (â/iagzla jiqoç öávarov) névvel is illették. A «halálos» bűn kifejezésnek több értelmezésén kívül (lelki halált okozó, olyan bűn, amelyért az ószövetségben halálbüntetés volt szabva stb.) talán a görög nyelv szellemével az is összeegyeztethető, amely szerint ezek olyan bűnök, hogy a régi fegyelem idején értük «halálig» tartó vezeklést kellett tartani. 1 Ezt Nagy Sz. Basilios ama regulája indíthatta meg, amely a szerzeteseknek előírta, hogy gyakorta vallják meg minden bűnüket (még a gondolatban elkövetetteket is) gyakorlott lelki vezető, főleg a nQoeorœç előtt, aki nem volt szükségképpen pap. Szentségi gyónásról itt tehát nem lehetett szó, de annál inkább lelki vezetésről. (így Altaner : Patrologie, Freiburg im Br. 1938. 185.) A régi bűnbánati fegyelem lanyhulásával azután a mélyebb lelki életre vágyódó vagy aggályosabb hívek is ehhez alkalmazkodtak és papokat, főleg szerezeteseket (jiazíjQ nvev/MiTixôç) kerestek fel lelkiismereti ügyeik megbeszélésére. Különösen ott lépett az előtérbe, ahol a hivatalos egyházi szervnek, az alább említendő penitenciás papnak megszüntetésével a hívek kétségeikkel immár máshová voltak kénytelenek fordulni. Ha a püspökhöz nem éreztek elég bizalmat, vagy azt nagyon magasan állónak tekintették, lélektani szükségszerűséggel kényszerültek az imént említett útra.
