Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Horváth Sándor: A pápaság mint a vándoregyház világossága és erőssége
A PÁPASÁG MINT A VÁNDOREGYHÁZ VILÁGOSSÁGA ÉS ERŐSSÉGE 197 nem is áll eszmei magaslaton, természetellenesnek mégsem mondható. A most élő emberiség az isteni kegyelem különös orvoslása nélkül csak a jog kényszere által tartható össze. Ezért, ha ezt a természet nem is így rendelte, megvalósulását nem ellenzi, sőt a bukott emberi természetet feltételezve, a béke érdekében egyenesen meg is engedi.1 Állíthatjuk tehát, hogy a történelmi emberi közületek olyan formában jelennek meg, amely teljes társadalmi értéket képvisel ugyan, anéklkül azonban, hogy belső kapcsa szoros értelemben vett szellemiségét vagy lelkiséget képviselne. Amennyiben lelkiségről beszélhetünk bennünk, ez tisztán csak a jog szellemének felcsillanását vagy megvalósulását jelzi, ami keletkezésében, kifejlődésében és fönnmaradásában egyaránt a tömeglélektan szabályai szerint ítélendő meg.2 Hogy a szociális kapocs Krisztus Egyházának lényeges alkotó része, nem tagadható. Azt, amit a teológia a Krisztustól hangsúlyozott hatalom átadásáról, a tanító megbízatásról, a hívők tagozódásáról megállapít, világosan mutatja, hogy a jognak itt is rendező, összetartó szerepe van, tehát, hogy a jogegyház létesülése teljesen megfelel Krisztus elgondolásának és akaratának. Külsőleg tehát hasonlít az Egyház is a többi társadalmi alakulathoz. A jog és ennek megszemélyesülése, a tekintély a fölü- letes szemlélő előtt épúgy viszonyulnak az Egyház tagjaihoz, mint a profán alakulatoknál. Ezt a felfogási módot nem is lehet a természetből vett elvekkel megjavítani. Ebben a jogi külsőben jelenik meg az Egyház emberi mivolta. A vándorló hívek emberek, a bukott emberi természet bitokosai, akiket csak a jog eszközeivel lehet egyesíteni és összetartani. Ennek megvalósításánál elkerülhetetlenek az emberi vonások és jelenségek úgy az alattvalók, mint a vezetők részéről. Megértjük tehát, hogy a vándorok Egyházát ebből a szempontból Krisztus nem mentesítette az emberi gyarlóságoktól és hogy nem is itt kell keresnünk a szentségnek, szeplőtelenségnek és hiánytalanságnak ama jeleit, amelyekről az Apostol oly lelkesedéssel és csodálkozással beszél.3 Megértjük, hogy a pozitivizmus még legkiválóbb képviselőiben is4 csak megvetéssel szól az Egyházról és történetéről. Annyira leszállítja a többi társadalmi alakulat szint1 L. erről bővebben a szerző tanulmányát : A természetjog rendező szerepe. (Budapest, 1942.) 2 Emellett megmaradhat a kényszerjogot megelőző «létrehozó és nevelő» tényezőkkel szemben a szeretet és a gyermeki érzület kegyeletes erényének összekötő kapcsa. Az ilyen principium producens in esse et gubernans körében Szent Tamás a szülőket, a családot, a nemzetet és a hazát helyezi el. (I—II. 101. 1.) 3 Ef. 5. 27. 4 Itt a pozitív történetszemlélet egyik legnagyobb képviselőjére, J. Burckhardtra gondolunk. Minden genialitása és nagy távlatra beállítottsága mellett is elfogult volt az Egyházzal szemben. Tulajdonképpeni elismerést alig olvastam nála, ezt is csak ott, mikor anyagi javak szerencsés kezeléséről beszél.
