Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Móra Mihály: A plébánia és a hívek jogi viszonylata
80 ARTNER EDGÁR földön támasztott ellensúlyozására alkalmas szakférfiút az ifjú würzburgi tudósban. Jellemző Dölger egész egyéniségére és későbbi munkásságára is, hogy már irodalmi zsengéjével az egyik legnehezebb témához nyúlt. 1906-ban hagyta el a sajtót : Das Sakrament der Firmung historisch-dogmatisch dargestellt című munkája. Aki ismeri a tárgy komplexumát, az tudja csak kellőkép méltatni, hogy egy fiatal ember kész megbirkózni azzal. Hiszen tudvalevő, hogy az első századokban az egész Egyházban nyomban a keresztség után szolgáltatták ki e szentséget, miként máig a keleti szertartásokban. De ebből a körülményből azután az következett, hogy irodalmi és régészeti emlékekben egyaránt igen mostohán maradt képviselve. Nyomai azonban mégis vannak és Dölger éles boncoló értelme nem is késett azokra rávilágítani. Működésének java azután továbbra is a szentségek dogmatörténetének területén mozgott, de egyre szélesedő tanulmányi köre kiterjedt e tudományágnak és az azzal rokon szakoknak úgyszólván egész tartalmára. A habilitációt követő évben, 1907-ben elöljáróinak bölcsesége módot adott neki arra, hogy Rómába tehesse át kutatásainak székhelyét. A tudományos szempontból már éretten az Örök Városban töltött három év azután bőségesen meghozta Dölgernél a gyümölcsöket. Róma megszámlálhatatlan ókeresztény emléke egy ilyen világosan látó fő számára szükségképpen elhatározó jelentőségűvé lett. Ennek a tiszta katolikus szellemű csodavilágnak hatása alatt érlelődött meg bizonyára lelkében a megfontolás, hogy a kereszténységnek a jelenben legveszélyesebb ellenségével : a kifejlődéselvi vallás- történelemmel szemben a leghatékonyabb védelem épp az ókereszténység emlékeiben található. Azért fogott hozzá liturgia-történeti kutatásokhoz (1909-ben jelent meg: Der Exorzismus im altchristlichen Taufritual című értekezése) és ezért kezdte már Rómában gyűjteni élete főművének, az Ichthys-nek anyagát. Ahhoz a jelképhez fordult tehát az újpogányság leverésére, amelyet már az ősegyház is pajzsként szegzett a római császárimádásnak mindent az állami mindenhatóság alá nyűgözni szándékozó törekvéseivel szembe. Az ismert akrosztichont ugyanis hitbeli őseink a hal képével fejezték ki ; erről ismerték meg egymást és így nyilvánították hitüket, hogy az ő számukra: «Jézus Krisztus az Isten Fia és a Megváltó», nem pedig a Domitianus- féle «divus»-ok és «Dominus Deus»-ok. A kereszténység őskorába visszanyúló hal-emlékek tehát nemcsak merő jelképek, hanem egyben hitünk két alaptételének : Krisztus istenségének és a Megváltásnak megvallását is tanúsítják és így egykorú cáfolatai mindama feltevéseknek, amelyek e dogmák lassú kifejlődéséről szeretnének meggyőzni. Hol maradna ugyanis tér a fejlődéshez elkerülhetetlenül szükséges tekintélyes időtartamra, ha már az 1. század végén mindenfelé, ahol csak keresztények megfordultak, találkozunk e jelképekkel, mint amilyenek pl. az egyetemesen e korból származónak elismert római Lucina-krypta ismeretes halai, amelyek egyben az Eucharisztia színeit is magukon hordozzák !l 1 Lásd szerző tanulmányát: Eucharistia, Budapest 1938, 115—131. és Theologia 1939. 3, 258. 42. j.
