Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Holvay Brunó: Az uniós munka és a teológia
AZ UNIÓS MUNKA ÉS A TEOLÓGIA 257 hogy aztán a közös forrásoknál egymásra találjunk. Ez pedig végeredményben nem jelent mást, csak azt, hogy a modern, skolasztikus módszerünk mellett meg kell ismernünk a régibb teológiai módszereket is. A teológia története azt mutatja, hogy a keletiek különösen a platonikus filozófia segítségével igyekeztek a kinyilatkoztatott igazságokat értelmileg feldolgozni. A nyugatiak pedig eleinte a keletiek nyomán haladtak, később azonban, amikor Aristoteles művei Európában már közismertek lettek, egészen napjainkig nagyobbrészt a Stagirita filozófiájával fogtak a hitcikkelyek értelmezéséhez. Mindkét módszer helyes, hiszen az Egyház mindkettőt évszázadokon át használta. Vizsgáljuk meg tehát mind a «platonikus», mind az «arisztotelikus» módszert,1 hogy e két módszer teológiai jelentőségét tisztábban lássuk. Az első módszer, a hellenisztikus kultúrában felnőtt atyák módszere, akiknek nem céljuk a mai értelemben vett «hittudomány» művelése. Értékes teológiai munkáikat többnyire a prédikációikból gyüjthet- jük össze. Sokat harcolnak az eretnekségek ellen, minden erejükkel azon vannak, hogy a keresztény igazságokat eredeti tisztaságukban átértsék és továbbadják. Elmélyedésük tárgya nem valamilyen elvont hitigazság, hanem mindig a konkrét üdvtörténeti valóságban gyökerező dogma.1 2 Nem az érdekli az atyákat elsősorban, hogy mi is az illető igazság önmagában, melyik létkategóriába tartozik, hanem azt kutatják : mit is jelentenek a keresztény élet számára ezek az igazságok.3 Az ilyen mentalitású ember elsősorban nagy meglátásokkal, nem annyira következtetésekkel dolgozik. Belehelyezi magát az üdvtörténeti valóságba és a dogmákat különösképen arra használja fel, hogy életének gyakorlati útmutatást nyújtson. Nem fogalmi feldolgozáson fárad, hanem életmagyarázó a tevékenysége. Nem célja a kinyilatkoztatott igazságokat a természetes ész számára a lehető legjobban érthetővé tenni. Az emberi értelem átfogó képességéből kicsúszó hittitkokat és azoknak jelentőségét akarja az üdvtörténeti valóságban bemutatni. A második, az «arisztotelikus» módszer, hitünk igazságait elsősorban fogalmilag igyekszik feldolgozni. Az egyes hittitkokat nem az üdvtörténeti összefüggésben vizsgálja, hanem minden erejével arra törekszik, hogy a kinyilatkoztatott igazságokat önmagukban, létstruk- turájukban megértse és rendszerbe foglalja.4 Sok gondot fordít a természetfeletti hit tiszta ésszel való, apologetikus megalapozására. E módszer követői öntudatosan vallják, hogy mióta a hittudomány elmélyedéséhez az arisztoteleszi filozófiát használja fel, azóta lett csak a teológia 1 V. ö. E. V. Ivánka, Aristotelismus und Platonismus im theologischen Denken. Westliche und östliche Theologie. Scholastik XIV. 1939. 373—396. o. 2 L. u. o. 374. o. 3 E. V. Ivánka, u. o. 374. o. 4 E. V. Ivánka, u. o. 373. o. Theologia. 17
