Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Ivánka Endre: Keleti szellem és orthodoxia
114 IVÁNKA ENDRE nápolytól függnek, Ibériát (a Kaukázusban) épúgy minta szerb egyházat, vagy mint Kievet és Moszkvát. A XII. században már elvi kapcsolatot látnak az orthodoxia, az igazhitűség és Konstantinápoly politikai szerepe között. Methone-i Nikolaos számára Bizánc «az összes egyházak anyja, az új Jeruzsálem, a misztikus Sion». Hogy a bizánci állam, nem a nép, e felfogás számára többé-kevésbbé egybeesik az igazhitű egyházzal, annak egy bizonyítéka az is, hogy a konstantinápolyi patriarchák minden politikai ellenszegülést a császárral szemben egyházi büntetéssel is sújtják.1 Politikai szempontok szerepelnek (a hitbeli és ritusbeli eltérések ürügyei mellett) a pápai fennhatóság elleni polémiában is ; az igazhitű császár és az ő országa nem lehet egyházilag alávetve egy olyan egyháznak a fennhatósága alá, mely politikailag nem tartozik az ő birodalmához, hanem «a barbárok kezében van». (Ez vonatkozik a longobárdokra, majd később a frankokra.) Ezt az érvelést viszont Oroszország teszi magáévá, amikor Bizánc valóban a barbárok, azaz a törökök kezére kerül. Nem lehet egyházilag alávetve az igazhitű Oroszország egy olyan egyházfejedelemnek, mely maga a töröknek az alattvalója. így létesül az orosz patriarchates (1588-ban), amint Oroszország már előzőleg (1547-ben) átvette a bizánci császárság politikai örökségét is. A réri címet és a régi bizánci címert (a kétfejű sast) ezen a jogcímen vették fel az orosz uralkodók. Az orosz egyház ekkor is kimondottan hierarchikus egyház. A «nikonianusok» nyíltan mondják, amikor a raskolniki-ket üldözik : «Nem azért üldözünk titeket, mert más rítust követtek ; magában véve közömbös, hogy két vagy három ujjal vetjük-e a keresztet, hogy a szentképekre Jisus-t írunk-e vagy Isus-t. Azért üldözünk titeket, mert azt mondjátok, hogy nincs jogunk a ritus megváltoztatására, mert nem engedelmeskedtek az egyházi elöljáróknak». így beszélt az orosz egyház még abban a pillanatban is, amikor már a hatalmat kivették a kezéből, amikor a patriarchátus beszüntetésével és a «szent szinód» felállításával az orosz egyházból államegyház lett. Érthető, hogy éppen az őszintén vallásos körök mindinkább ellenszenvvel nézték ezt az egyházat, mely államszervvé, közigazgatási eszközzé lett, melyben — amint I. Akszakov, az egyik vezető Slavophil író mondja — «Isten angyalai helyett a csendőrök és a rendőrbiztosok állanak őrt». Egy új ideológiát kerestek, mely az egyházi hatalmat nem az államhatalom folyományának tekintette, az igazhitűség kritériumát nem a cár akaratában és egy erősen bürokratikus, félig laikusokból álló testületnek, a szent szinódnak döntéseiben látta. Szilárdabb alapot kerestek az egyházfogalmak számára, mint amilyent az államnak tényleg gyakorolt hatalma jelenthetett. Eddig egészen jogos volt a törekvésük. De ahelyett, hogy a katolikus egyházfogalomra mentek volna vissza (amire akkor meg lett volna a hajlandóság az orosz 1 Lásd például M. P. G. 150, 42.
