Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Ivánka Endre: Sacrum Imperium és Rex Christianus
«SACRUM IMPERIUM» ÉS «REX CHRISTIANUS» 43 eszerint a felfogás szerint — nem egy központi világi hatalom, egy az egész világra kiterjedő (vagy legalább a jogigényét az egész világra kiterjesztő) impérium biztosítja, hanem a független államok és királyságok szabad összefogása, az Egyház tisztán szellemi egységén belül. Az egyes királyok hatalmukat, uralkodói jogaikat közvetlenül az Istentől nyerik el, az Egyház kezéből, amennyiben országaik főpapjai koronázzák meg őket ; királyi hatalmuk között, melyet a koronázás folytán elnyernek, és az Isten között, aki a püspökök kezéből («accipe coronam per manus episcoporum» volt a koronázás formulája) megadja nekik ezt a hatalmat, nem áll semmiféle univerzális világi hatalom, melytől királyságuk, országuk, uralkodói hatalmuk függne. Ezért magasztalhatja Salisbury-i János, ennek a felfogásnak leghatásosabb képviselője a XII. században, a királyt mint «interris quaedam divinae maiestatis imago»-t, az isteni fenség földi hasonmását, és ugyanakkor zsarnokságnak minősíti a római impériumnak (a németek által képviselt) igényét, hogy a többi királyok és országok fölött fennhatóságot gyakorolhasson. Vájjon ki rendelte őket (t. i. a németeket) a világ uraivá és bíráivá? kérdezi ő egyik levelében (59. levél) és az impérium gondolatának univerzálismusával szemben erősen hangoztatja nemzeti önérzetét és büszkeségét (185. levél). Az «impérium», a császárság címét nem akarja elvitatni a német-római birodalomtól, de ez a cím részére nem világbirodalmi igényt jelent, hanem csak egy uralkodói címet a többiek között, amint részére a német-római birodalom is csak egy ország a többi országok mellett. És ez az ország — szerinte — semmiképen sem azonos a régi római birodalommal. Amennyire rajong is a rómaiakért és a római állam politikai nagyságáért és nemes hagyományaiért, ezt mégis teljesen a múlténak tekinti. És a régi római államban is kevésbbé az imperialisztikus elemet, a világbirodalmi igényt magasztalja, mint inkább a római állam belső politikai nagyságát, a rómaiság erkölcsi értékeit. Gondolkodásában sokkal nagyobb szerepet játszik Aristoteles politikája, mint az augustusi római impérium vergiliusi és horatiusi ideológiája. Aristoteles tipikusan görög demokratizmusát erős monarchikus érzésével ügy tudja összekötni, hogy az uralkodót, a királyt, élő törvénynek, az igazság mintegy megtestesülésének tekinti. Hiszen az uralkodásának jogossága éppen azon alapszik, hogy ő, mint a jog és az igazság védője (legis minister) az Isten akaratának végrehajtója ; ezért viszont csak addig tarthat igényt engedelmességre, amíg igazságosan uralkodik. Ez a felfogás, melyet Salisbury-i Jánoson kívül éppen a XII. században is több angol és francia történetíró hirdet (Ordericus Vitalis, Malmesbury-i Vilmos és mások), nem más, mint a magyar szent korona gondolata. A fiatal, feltörekvő nemzeti államok ideológiája ez, melyek erősen érzik a nyugati keresztény kultúrközösség szellemi egységét, tudatában vannak azoknak a feladatoknak és kötelezettségeknek,
