Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Móra Mihály: Néhány egyházi adóügyi kérdés
A DIALEKTIKUS THEOLÓGIA 267 meg és egészen tarthatatlan, pogány gyökerű szentségi tant dolgoz ki, melynek a Szentírásban nincsen alapja. (H. Hesse : Zur Sakramentslehre des Heidelberger Katechismus nach den Frangen 65—-68.) Ahogy Schütz professzor is rámutatott itt, az analogia entis tannal szemben elfoglalt álláspontban van a legmélyebb ellentét a dialektikus és a katolikus teológia között. De annak ellenére, hogy a katolikus teológiai magatartással szemben állást foglal a dialektikus teológia, harcmodora a katolikus teológiával szemben nem durva, hanem méltó tudományos harcmodor. Barth tanítványai igyekszenek a tárgyilagosságra. Szerintünk lehetséges, sőt egyenesen kívánatos, hogy éppen a dialektikus teológiával kapcsolatban kifejlődjék egy egészséges szellemű, a kérdéseket előbbre segítő és a katolikus protestáns teológiai közeledést előbbrevivő polemika. Mindenesetre a katolikus teológus örülhet annak, hogy a teológia önállóságáért, a kereszténység természetfeletti jelegéért, Krisztus istenségének és a kinyilatkoztatás abszolút érvényének meg- vallásáért folytatott harcában a protestáns teológia részéről komoly fegyvertársra talált. És a dialektikus teológiának a protestánsok között is éppen az a legnagyobb hatása : a kereszténység komolyba vétele. Ez nyilvánvalóan elénk tűnik a dialektikus teológia fő tanításaiból. Istentan : a megromlott természet nemcsak a megváltó hanem a teremtő Istent sem tudja felismerni a maga erejéből : Isten egészen más, el van rejtve szemünk elől. Legfeljebb azt tudja megismerni az ember, hogy Isten van, de abból semmit sem tud megismerni, hogy ő mi, csak a kinyilatkoztatás alapján. A teremtmények szemléletéből nem lehet eljutni Isten ismeretére. Istent mint teremtőt, megváltót és megszentelőt csak Jézus Krisztusban ismerjük fel. (E. Schlink : Die Verborgenheit Gottes des Schöpfers nach Lutherisher Lehre.) Isten belső világára vonatkozó titkokról nem szabad értelmi rendszereket szövegezni. Az ész számára a misztériumok megannyi botránykő. (H. Vogel : Praedestinatio gemina.) Ne spekuláljunk tehát, hanem Isten kezébe vessük minden bizalmunkat. Az embernek Istennel szemben való magatartása csak és kizárólag a magáról való teljes megfeledkezésben való hála lehet. (H. Traub : Das Danken der Kirche.) Az ember a bűn következtében gyökeresen romlottá lett (Luther— Kálvin tana). Éppen ezért a hitetlenséggel szemben sem helyes az eddigi apologetikus harc, a természetes teológia, mely igyekezett az ellenfél álláspontjának kijavításával küzdeni, hanem az epologetika feladata éppen az, hogy rámutasson az ember teljes romlottságára, melyből csak az ingyenes kegyelem ragadja ki. Ebből a szempontból egyenesen jó, hogy ma a hitetlenség győzedelmeskedik, mert így kiviláglik az emberi természet gyökeres romlottsága, az hogy minden Isten kegyelmétől függ. (K. Stoevesandt : Die natürliche Gebundeneit des Menschen.) Éppen ezért az emberi cselekvésnek magában nincsen értéke Isten előtt, minden értéke a hitből fakad. Az emberi cselekvésnek tulajdonképeni feladata így nem lehet más, mint a hitről való gondoskodás, a hitért való aggódás (Sorge um Glauben). Ez a belső aggódó gondoskodás a hitért, mely azonban Istentől függ, az igazi erkölcsi tett,
