Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Móra Mihály: Néhány egyházi adóügyi kérdés
A HITÉLET GYAKORLATI KÉRDÉSEI KÖRÉBŐL 167 cselekményei — áldozatok — a szombati népi kultuszösszejövetelek elterjedése és állandósulása a babiloni fogság utáni időkre esik a zsinagógák elterjedésével, amelyekben a szombat megszentelésének munkaszünetét közös imák végzésével, a zsoltárok éneklésével, a próféták értelmezésével is főként a mózesi könyvek olvasásával egészítették ki. — Erre utal Szent Pál: Csel. 15. 21. Az ószövetségi törvényhozás és a törvény szelleméhez igazodó kultuszintézkedések hírnökét és előkészítőjét képezték a krisztusi ország törvényeinek és kultuszának és amint a valóság a jelképnél, úgy az utóbbi is tökéletesebbet nyújt a réginél. A sok hasonlatosság dacára más a lényeg, más a tartalom, ami természetszerűen következik az újszövetség által nyújtott új dogmatikai és morális szempontokból. A tartalom különbözősége eredményezte a kultusz külső formaváltoztatását is, nemkülönben belőle fakad a katolikus kultuszcselekmények közel kétezer éves kifejlésének felemelő nagyszerűsége és külső pompája.1 Külső formai kultuszváltozás volt újszövetségi szempontjelöléssel a vasárnap bevezetése. A keresztény kultusz a maga sajátosságainak megfelelően főbb ténykedéseiben nemcsak lényegesen különbözött a zsidókétól, hanem a keresztények iparkodtak ezt a hely és idő megváltoztatásával is kifejezésre juttatni. Sajátos rítusaikat «házankint végezték« — Csel. 2. 46. —, ámbár eleinte látogatták a zsidó kultuszhelyeket is, majd a helyi elkülönítést követte az istentiszteletre különösen kijelölt nap megváltoztatása is. A hetes rendszer megtartása mellett a szombat mint hét-vég helyett a rákövetkező hét első napját, Krisztus feltámadásának emléknapját választották, amit később dies Domini névvel jelöltek. A vasárnap megszentelése külső formaságaiban sok tekintetben követte az apostoli idők zsidó kultuszának előírásait, amik elsősorban a munkaszünetre, a kultuszösszejöveteleken tartott imákra, tanításokra és az áldozati cselekményre vonatkoztak. A zsidó áldozatok helyébe természetesen a krisztusi szövetség áldozata, a szentmise lépett. A II. századból származó keresztény emlékeink a vasárnapok megölését már általánosnak mondják, ami valószínűsíti annak apostoli eredetét.1 2 III. De amint a zsidóknál különleges szempontok és szertartások figyelembevételével a szombaton kívül kultuszgyakorlásra még más napok is rendeltettek — pascha, pentecostes, tabernacula, expiationes —, a keresztény érában is szokásba jöttek a vasárnapokon kívül istentiszteletre szánt más napok, az ú. n. ünnepnapok. Az egyházi törvénykönyv most az Istennek szentelt napokat a hétköznapokkal szemben a közös dies festi névvel jelöli — can. 1247. § 1. — A gyakorlati hitéletben a kultuszgyakorlatok és a köte1 Az istentisztelet dogmatikai és morális értékelésének katolikus szempontok szerint való taglalását lásd: Catech. Rom. pars III. cap. IV. a. 1—28. — A. Tanquerey: Theol. mor. fund. A., ed. III. tom. II. n. 1013. sequ. 2 A vasárnapkra, nemkülönben az ünnepnapokra vonatkozó kérdések jelentőségét, történeti és jogi tárgyalását lásd : Diction, de la théol. cath. tóm. IV. Dimanche, tom. V. Fêtes ; A. Villiem, Hist, des com. de l’église, Rev. du cl. franç. torn. 41, 43 ; Kellner, Heortologie.
