Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Móra Mihály: Néhány egyházi adóügyi kérdés
A KELETI SZENTHÁROMSÁQTAN ÉS A OÖRÖO FILOZÓFIA 163 iránt, éppen a görög szellemi élet ismerője jobban látja talán azt a veszélyt is, melyet ezek a gondolatmenetek magukba rejtenek. Tagadhatatlan, hogy a Szentháromságnak egy olyan koncepciója, mely az egyes isteni személyeket kevésbbé az isteni természetben szükségszerűen adott, immanens szellemi mozzanatokból akarja megmagyarázni, hanem inkább abból a szerepből, mely ezeknek a személyeknek jut az Istenségnek az ember számára való megnyilatkozásában és a megváltás művében, életteljesebb, a theológia több részeivel szorosabb kapcsolatban álló Szentháromságtant tud adni ; igaz az is, hogy egy olyan eljárás annyiban tradicionálisabb, amennyiben a régi szimbólumok is nem a három isteni személy egymásközötti viszonyát igyekszenek körülírni, hanem csak azokat a vonatkozásokat fejezik ki, melyekben a személyek külön-külön a teremtményekhez, elsősorban a megváltott emberhez állnak. (22.) Ebből a «külső oekonomiá»-ból, mondja a szerző, következtetnek a keleti Atyák a «belső oekonomiá»-ra (130.), jogosan, mert az Istennek kifelé való megnyilatkozása az Isten belső lényegébe nyit bepillantást. (36.) Ez mind helyes ; de mégis megvan ennek a szempontnak egyoldalú alkalmazásánál az a veszély, hogy a Szentháromságot úgy fogjuk fel, mintha a személyek között csak az Istennek kifelé való megnyilvánulására való tekintettel lehetne különbséget tenni, mintha a személyek egyáltalában csak azért állnának fenn, mert az Istenség csak általuk megnyilvánulhat a teremtésben és a megváltásban, mert a személyek annak a lépcsőzetnek a fokozatai, mely a megfoghatatlan és megközelíthetetlen Istenség és a teremtmény, a megismerő és megváltandó ember között közvetít — egyszóval az (origenistikus) «oekonomikus» Szentháromságtan tevédésének a veszélye. Ehhez még az is járul, hogy ebben a koncepcióban nem az isteni természet az, mely három személyben áll fenn (ez az «ontológiai» nyugati felfogás, mellyel szemben a szerző előnyül tudja be a keleti felfogásnak azt, hogy benne az isteni természetnek a személyektől eltekintve, helye nincs. 77. és 78.) hanem az Atya az, aki a Fiún és a Szent Leiken át «adja önmagát» (129.), az Atya az, akit «imago»-ként fejez ki és tesz nyilvánvalóvá a Fiú (101.), sőt az Atya az (nem az egész isteni természet és a három személy együttvéve), kinek közvetlenül imádással tartozunk, míg a két másik személy csak «secundum relationem, quam ad primam Personam habent» részesül imádásban. (98.) (A szerző a latinoknak azt a szemrehányást teszi, hogy az «ingenitus» szó tisztán negatív értelmezésével elhomályosították a terminus teljes tartalmát : quod a nullo et a quo omnia, 98.) A teológusokra tartozik, hogy ezekről a gondolatokról dogmatikai szempontból ítéljenek, de a filozófiatörténész részére lehetetlen nem felismerni a subordinatianizmus motívumát, mely a két másik személyben csak derivatumot, emanációt lát a «tulajdonképpeni» Istennek, az Atyának, másodrangú vetítéseit és származékait, melyek keletkezése — itt a gondolat következetesen beletorkollik az oekonomikus Szentháromságtan gondolatkörébe — csak a kifelé való megnyilvánulás szempontjából, az Isten által teremtett világra való tekintettel érthető meg. A Szentháromság így kozmikus értelmezést nyer. 11*
