Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Brandenstein Béla, br.: Mégegyszer az okság elvéről
88 IRODALOM LITERATUR — BULLETIN Irodalom — Literatur — Bulletin. I. Hazai. Critica, seu Philosophia Cognitionis Certae. Auctore Francisco Erdey. Taurini (Italia). 1938. A 350 oldalas munkának gondolatmenetét röviden visszaadni talán így lehetne : A kritika megindítója a tévedés. Amíg tévedés nem fordul elő, az ember természetes ösztönszerűséggel bízik ismeretei helyességében. Csak ha észrevette, hogy tévedett, kezdi kutatni megismerő képességeit. Bár a kezdetleges kritika ősrégi, mint az ember, a kritikai probléma megindítójának mégis Descartest kell tekintenünk, akit követ Kant s az újabb sokféle bölcselő iskola. A scholasztikusok is kényszerülnek az ismeretkritika behatóbb művelésére. Legújabban a löweni iskola feküdt rá a kritikára, hogy kutassa a hidat az alanyi és tárgyi világ között. Mások Gilson- nal azt vallják, hogy az összekötő hidat bizonyítani annyi, mint az ideálizmus, szubjektívizmus útvesztőibe kerülni. A szerző is úgy véli, hogy a kritika problémájából ki kell kapcsolni Descartesnek és a kantianizmusnak állításait : sem a szkepticizmus, sem az ideálizmus nem lehet kiinduló pont. De azért nem követi Balmest és Ton- giorgit, akik szerint a külső világ létezéséről, az érzékek s az értelem megismerő képességéről kérdést még föltenni sem szabad. Szabad ! De ez még nem komoly kételkedés. Elvetendő azért a löweni iskolának, főleg Picardnak nézete, mely szerint csak egyről, az «én»-ről nem szabad kételkedni, minden másról — a külső világ létezéséről is — kell kételkedni a kritikusnak. Erdey vallja, hogy a külső világ létezését problémának kimondani annyi, mint lemondani a kritika lehetőségéről, mert a külső világ létezését bizonyítani komoly tagadóval szemben nem lehet. Így a kritikai probléma ez : van-e biztos ismeretünk? Hosszasan — túlságos hosszasan — fejti ki, hogy a kritika a bölcseletnek speciális területe. Nagyon szépen tárgyalja a kritika szükségességét. Hangsúlyozza többször is, hogy minden bölcseletnek, a kritikának is a természetes bizonyosságból kell kiindulnia. Ismerteti az igazság fogalmát és fajait ; a hamisság, tudatlanság, tévedés, kétely és véiemény fogalmát, rámutatva egyes helyeken az okokra is. A bizonyosság fogalmánál külön is bizonyítja a természetes bizonyosság létezését. Ennek követője a tudatos bizonyosság. Felsorolja a lelki ténykedéseket, melyekkel a bizonyosságot megszerezzük. Majd a bizonyosság forrásait taglalja, a belső és külső tapasztalatot, az értelmet és a tekintélyen alapuló hitet. Ezek után veti föl a legfontosabb problémát : vájjon a tudatos bizonyosság igazolható-e tudományosan? A különféle szkeptikus rendszerek cáfolása után világos lesz a felelet : a tudatos bizonyosság indirekt úton igazolható. Vagyis a biztos igazság tényleg különbözik a kétségestől és a téves-
