Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bárd János: A szenttamási oksági elv védelmében. (Folyt.)
A SZENTTAMÁSI OKSÁGI ELV VÉDELMÉBEN 73 egyedi, hanem supra-individuális valami. A Driesch-féle entelecheiának semmi reális értéke nincs, mert Driesch, mint Kant hű követője, nem ontológiai, hanem csupán logikai értelmet lát benne. Miként az anorganikus dolgok jelenségeit — mondja többek között — nem tudjuk megérteni a szubsztancia és okságelve kategóriája nélkül, épúgy a vitális jelenségek megértésére is szükségünk van az individualitás kategóriájára. A neo-vitalizmust fejleszti tovább Brandenstein, amikor a Driesch- féle entelecheiának metafizikai valóságot tulajdonít. Az entelecheia az ő szemében nem más, mint transzcendens, elmúlhatatlan-kimeríthetet- len, potenciálisan végtelen létesítő ok. Ez helyettesíti nála az immanens okot. Létezését egyrészt a végtelen változássor lehetetlenségéből, másrészt bizonyos életielenségekből vezeti le. Ezek az életjelenségek a tengeri sün embriójával állnak összefüggésben. Már maga Driesch is tapasztalta, hogyha a tengeri sün embrióját részekre osztja, e részekből megfelelő körülmények között tökéletes tengeri sün-individuumok fejlődnek ki, amelyek minden bizonnyal nem születtek volna meg, ha az embrió erőszakos feldarabolása elmarad. Brandenstein e tényből kiindulva így okoskodik : Ha fölvesszük, hogy minden élőlényben egy immanens ok, egy szimplex életelv működik, akkor a tengeri sün embriójának feldarabolásával együttjáró jelenségeket csak ügy lehet megérteni, ha ez a szimplex életelv-lélek is fölosztódott. Azonban ez önellen- mondás. Nem marad tehát más hátra — ha az élet vitális értelmezését fenn akarjuk tartani —, mint arra az álláspontra helyezkedni, hogy az élet jelenségek és egyúttal a messzemenő restitutiós jelenségek okául szolgáló tényező nem lehet az egyes testi élőlény-individuumokkal összekapcsolt immanens ok. Ha Szent Tamás a tengeri sün embriójának osztódás által nyert képességét nem ismerte is, tudott arról, hogy a kettévágott gilisztából két giliszta lesz, ismerte a növényeknek azt a tulajdonságát is, hogy levágott részük, ha a levágás kellő helyen történt, elültetve, önálló életet kezd. Tehát feltétlenül ismernie kellett ezt a problémát. És tényleg találunk nála rá megoldást.1 Eszerint az osztódás után támadt főrészben, ha az olyan, hogy ugyanaz az individuum továbbra is életre képes benne, megmarad az az életforma, amely előbb az egész állatban vagy növényben volt. A többi részben űj formák támadnak, még pedig ügy, hogy a főrész létesítő okká válik, a többi rész pedig az a szub- sztrátum, amely vele, mint létesítőokkal szembekerül, amikor a külső osztó aktus működésbe kezd. Másszóval, itt ugyanarról van szó, ami akkor történik, ha a létesítő októl már eleve reálisan különbözik a hatás létrehozásához szükséges szubsztrátum.2 1 S. Thomas, II. de Anima, 1. 4 a. 2 Remer, Phylosophia Scholastica, V. k. 21. 1.
