Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bendefy László: Az ázsiai magyarok megtérése. (Folyt.)
IRODALOM LITERATUR — BULLETIN 371 tói kezdve főleg magyar vonatkozásban vázolja az íróknak az Egyház körüli felségjogokra vonatkozó nézeteit. Helyesen állapítja meg a szerző, hogy a közjogászok a legújabb időkig nem húztak éles határvonalat a szoros értelemben vett «jura circa sacra» és a főkegyúri jog között, így nem csoda, ha ezeknek az egybefonódó nézeteknek az ismertetésénél a könyvben sem válik el mindig a két jogkör egymástól, sőt hozzájuk egy harmadik probléma : a katolikus autonómia kérdése is társul. Ez azonban csak a tárgyban laikus olvasó tisztánlátását akadályozza. Az együttes tárgyalás következménye, hogy a szerző — bár a címben nem jelöli meg — a szoros értelemben vett «jura circa sacra» mellett a főkegyúri jogra vonatkozó nézeteket is ismerteti. A «jura circa sacra» különben az utóbbi évtizedekben állandóan sorvadnak, ezt juttatták kifejezésre a háború utáni konkordátumok, bár újabban egyik-másik totális államban ezek a jogok nagyon is életre kelnek, még hozzá nyersen az állami szuverénitás erejéből. Sorvadófélben vannak a világháború óta a főkegyúri és az ehhez hasonló jogok is. Jóformán csak Magyar- ország nem engedi feledésbe menni ezt a fontos királyi felségjogot, amit a nemrég hozott 1937 : XIX. t.-c. bizonyít, amely kimondja, hogy a magyar törvényhozás a jövendő magyar király főkegyúri jogát fennálló jognak tekinti. Elsimultak az utóbbi években a főkegyúri jog keletkezése körüli viták is s most már a közjogászok is elfogadják azt, hogy a király főkegyúri joga nem az állami szuverénitás erejéből és nem szokásjogon jött létre, hanem egyházi kiváltságon nyugszik. Kiegészíthetjük a szerzőt, hogy Kosutány Ignác is — szemben a könyvben idézett álláspontjával — hajlik már a privilégiumteória felé (Magyar Jogi Szemle, 1928 június). A főkegyúri jogot — a legtöbb íróhoz kapcsolódva — szerzőnk is a koronás király személyi kiváltságának tekinti. Szerény véleményünk szerint a főkegyúri jog nem személyhez, hanem méltósághoz kötött kiváltság. Világos ugyan, hogy a személyi kiváltság-elnevezés alatt senki nem érti azt, hogy a főkegyúri jog egyetlen király személyi privilégiuma volt, hanem a mindenkori királyé, így tehát a főkegyúri jogot lényegében mindenki méltóságot megillető privilégiumnak tartja. Mivel azonban az egyházi törvénykönyv különbséget tesz — nemcsak elnevezésben, hanem lényegében és a következményekben is — személyi és méltóságot megillető privilégiumok között, helyesebb, ha főkegyúri jogot méltóságot megillető privilégiumnak nevezzük. A személyi privilégiumról például le lehet mondani. A közelmúltban sokan hivatkoztak arra, hogy Károly király Pranginsban 1920 január 25-én kiadott levelében lemondott a főkegyúri jogról. Molnár Kálmán a Katolikus Szemle 1934. 3. számában kimutatta, hogy ez a lemondás csupán a király magánbirtokaival kapcsolatos kegyúri és nem a főkegyúri jogról való lemondást tartalmazza, ilyen lemondás azonban a 72. kánon 1. §-a szerint lehetséges lett volna, ha a főkegyúri jogot személyi privilégiumnak minősítjük (feltéve, hogy a lemondást a Szentszék elfogadja). A méltóságot megillető privilégiumról azonban a méltóság viselője nem mondhat le, amint azt a 72. kánon 3. §-a kimondja. Továbbá : a 74. kánon szerint a személyes privilégium a személy24*
