Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Előd István: Testalkat, jellem, szabadakarat
174 Egy 14. századi magyar poniificálé Párizsban. A liturgikus könyvek tarka és változatos sorozatában a pontificale az, amely legtávolabb esik a hívőknek a szertartások életében részt kérő világától. Pedig a pontificale végső kifejletben, a maga tiszteletet gerjesztő távolságában megcsillogtatja azokat a szövegeket, amelyek a legmagasabb hierarchiai fok birtokosának ajkáról röppennek el. A középkori pontificale műfaját általában nem lehet elhatárolni, mert a középkor szereti a változatosságot, az eltérő formákat, megveti az egyformaságot, nem tűri a szövegnek más könyvekkel egyező monoton hangját, hanem befurakodik a breviárium meg a misekönyv jól ismert lapjaiba is. A. Leroquais nemrég megjelent hatalmas tanulmányában1 a liturgista finomságával, a szövegkritikus alaposságával körülhatárolta a pontificale fogalmát. Ez nem benedictionale, mert ez utóbbi csak az áldások egy könyvbe foglalása, nem is rituálé, amely csak a papnak, vagy az apátnak (rituálé abbatiale) szolgáltak kisegítőül. Messze esik a ceremóniáié fogalmától is, mert hisz ebben egyetlen ima sincs, hanem csakis a főpapi teendők végzésére szóló utasításokat öleli fel. A collectaneum pedig a püspök prezideálta zsolozsmák antifonáinak a gyűjteménye. Végeredményben a pontificale nem ismeri a liturgikus esztendőt, Leroquais meghatározása szerint egyszerűen nem más, mint a püspök végezte szertartásokat magába foglaló könyv. Nem hiányzik tehát ebből a bérmálás, a pap-püspökszentelés, apátavatás, királyok felkenése, egyházak dedikálása, a bűnbánók kiűzése és kiengesztelése nagyszerdán, illetőleg nagycsütörtökön stb., stb. A középkori liturgia egyik legkiválóbb ismerője Marténe: De ant. Eccl. rit. Anvers, 1736 közismert munkájában az egyházi rend szertartását egy párizsi kódexből írja le. A kéziratot közelebbről nem nevezi meg, csak ennyit ír: Ex ms. Pontificali Romano Bibliothecae Colbertinae 4160.2 Ki gondolná, hogy e piros maroquin kötésű pontificale, a régi Colbert-i könyvtár egykori példányának hártyáit magyar kéz simította, és lapjaira magyar lelkűiét írta a Cantare amantis est meggyőződés sugallta neumákat. Egy középkori pontificale eredetének a meghatározása általában paleográfiai és históriai módszerrel érhető el. A püspökszentelésnél a felszentelendő esküje néha elárulja, ki kinek fogad engedelmességet és hűséget. Pl. Vis sancte Mogontiensi ecclesie mihi et successoribus meis fidem et subjectionem exhibere, A könyörgő imák végén nagyon gyakran az egyházmegyét is meg szokták említeni — ez is útmutatást nyújthat arra nézve, hol és kik számára írták a pontificalét. 1 V. Leroquais: Les pontificaux manuscrits des Bibliothèques publiques de France. Paris, 1937. T. I—II. I. v. de planches I. T. de matière. 2 Martène: De ant. Eccl. rit. Lib. I. cap. VIII. art. XI. ordo XVII. Anvers, 1736. p. 228—250 : Az első oldalon Dum tondet eum dicat-ot olvas, pedig a rövidítés helyesen így oldandó fel : Dum tondes eum dic antiphonam et clericus debet dicere tecum.
