Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Ivánka Endre: Hugo de Balma
HUGO DE BALMA 119 dául a XV. század vallási életére jellemző szellemi mozgalmakként ezt a kettőt említik : la pensée carthusienne et la «devotio moderna» des Frères de la Vie commune.1 Csak Hugo de Balma befolyásának tudandó be az a tény, hogy például Johannes Gerson úgy foglalhatja össze Dionysius Areopagita tanítását : Invenimus eum tenere modum avertendi se a phantasmatibus corporis, ut abnegatis omnibus quae vel sentiri possunt vel imaginari sive intelligi, ferat se spiritus per amorem in divinam caliginem ubi ineffabiliter et supermentaliter Deus cognoscitur.2 Igaz, hogy Dionysius Areopagita is arról beszél, hogy a misztikus megismeréshez az Isten iránti szeretet szükséges,3 hogy a misztikus megismerés az értelem síkján túl történő egyesülés az Istennel4 és hogy a szeretet az, mely egyesít az Istennel.5 Dionysius Areopagita részére azonban (mint a XII. század részére is) ez az egyesülés csak az értelmi «ascensus»-nak legmagasabb foka, ahol maga az értelem önmaga fölé emelkedik és értelmi jellegéből «kilépve» («extasis»-ban) egyesül szeretet- ben az Istennel. Hogy azonban a misztikus megismerés radikálisan más lenne mint az Isten értelmi megismerése, egy kezdettől fogva külön utakon járó, tisztán affektiv «cognitio per amorem» — azt Dionysius Areopagita műveiből csak Hugo de Balma hatása alatt lehetett kiolvasni. Az «absque omni praevia vei concomitante cogitatione», a «solo pondere amoris» motívumnak hangoztatása Hugo de Balma tanításának legeredetibb része — és ez egyúttal az a motívum is, mely a XV. század misztikájára rányomta sajátos bélyegét. A misztika ennek folytán a szoros értelemben vett kontemplativ élet keretéből kilépett, az Istenhez felszárnyaló értelem törekvéséből az Istent alázatosan kereső szív ügyévé lett. Míg a régebbi misztikusok, és még Szent Bonaventura is, csak azt hangoztatják, hogy a megismerés, az elmélkedés szeretet és alázatosság nélkül nem vezethet a misztikus élet magaslataira,6 addig egy olyan «ascensio»-nak (ap. 1.), mely a teremtés látható szépségeinek megcsodálásától (cap. 2.) a szellemi lény önmegismerésén (cap. 3.) és az Isteni kegyelem átélésén (cap. 4.) keresztül az Isten megismeréséhez vezet, előbb a «legfőbb lény» (cap. 5.), azután a «legfőbb jó» (cap. 6.) szempontjából tekintve az isteni létet, és csak azután bocsátja a lelket a «mysticum et secretum» világába, quod nemo novit nisi qui accipit, nec accipit nisi qui desiderat, nec desiderat nisi quem ignis Spiritus Sancti inflammat (cap. 6.). 1 Recherches de théologie ancienne et médiévale IV (1932) 440. 2 Gerson, de mystica theologia, idézve Migne P. L. 3, 1051—52. 8 rcpbç xtjv... aftxoù ftswpEav ... àvaxsEvsi (tudniillik az «Isteni világosság») xoiiç Ispoùç vóaj... xoùç èni xt)v àxxlva xr)v aûxoEç èraXà[i7touaav àvaxsivo(iivooj y.al xffi auppéxptp xffiv S-S|»xffiv èXXàa^scuv ipora... àva7txspo|iévouç De div. nom. I 2. 4 Kaxà xYjv ypeExxovà xtj; y. ait’ xal vospSç Suvá|iso)j y.al èvep-relaç ívíuxiv De div. nom. I 1. 6 De div. nom. IV. 15. *... ne forte credat, quod sibi sufficiat lectio sine unctione, speculatio sine devotione, investigatio sine admiratione, circumspectio sine exultatione,
