Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Tiefenthaler József: A misztika és az Eucharisztia
A MISZTIKA ÉS AZ EUCHARISZTIA 57 jeleztük — az Istennel való földi egyesülést célozza. Az Oltáriszentség értelmét és célját csupán egyszerű biblikus úton is tökéletesen meg tudjuk állapítani, nem is kell a tudományos teológia iskolájába járni. Krisztusnak úgynevezett kafarnaumi beszéde (Ján. 6.) — melyet az Oltáriszentség ígéretének szokás tekinteni — csodálatosan mély betekintést enged Krisztus elgondolásába. Tanítványai, mikor Krisztus szavainak szószerinti értelméhez ragaszkodott, nehezen tudták megérteni. A kafarnaumi beszéd értelmében az Oltáriszentség elsődleges célja Krisztus közlése a lélekkel, ami teljességében misztikus gondolat is, mert a misztikus élmény istenbírása nem az ember akarati munkájának gyümölcse, hanem — kegyelmi jellegénél fogva is — az emberi akarati munka nyomában járó isteni munka : Isten közli magát a lélekkel. Az Oltáriszentségben Krisztus a kenyér és bor «szín»-eiben, testi táplálék formájában közlődik, de kizárólag azon célzattal, melyre a misztikus lélek is tör, hogy a lélekkel egyesülhessen. Az ígéreti beszédnek ez a mondata «Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, én- bennem marad és én őbenne» (Ján. 6, 57.) misztikus lelkek vágyát és törekvését ígéri, amelyért ők az aszketikus önfegyelmezés legzordonabb formáját is vállalják. Persze az ígéret megvalósítása csak a nyolcboldogság szellemében és talaján gondolható el, ahol az élet nem a mammon szolgálata, hanem Istennek szóló odaadás, mely tudja és meggyőződéssel vallja, hogy — a hegyi beszéd tanítása szerint (Mát. 5—7) — a lélek több, mint a test, több, mint a kozmikus világ és hogy a világ bírása sem érne fel a lélek értékével és istenbírásával. A célt praktikusan keresve két megoldás kínálkozott : menekülni a világtól, mint a remeték tették és a szerzetesi ideál eredeti elgondolása akarta, vagy pedig bennmaradva az élet zajában megvalósítani a krisztusi tökéletességi életideált, ahol a szentségi kegyelmek, jelesen az Eucharisztia rendeltetése nélkülözhetetlenek, mert itt az Eucharisztia vételének óriási kegyelmi gazdagsága és gyakorlatiassága hivatott pótolni az aszketikus metódusok és iskolák munkáját. Hogy a gyakorlat azután nem fedi mindig a tételt, az a lelkipásztorok és a pasztoráció gondja és problémája. Az Oltáriszentség imádása — a liturgiában — voltaképpen nem a szentség célja, hanem Krisztus reális jelenlétének természetes következménye. Az igazi eucharisztikus élet azért mindig elsőben a szentségi táplálást és a belőle fakadó Krisztusért való életet jelenti, amire a modern lelkipásztorkodás — főleg X. Pius pápa korszakos eucharisztikus encyklikái óta1 — törekszik. Persze az Istennel való egyesülés a misztikus lélekben az út végén történik, mint utolsó, tökéletességi fokozat, mint az aszketikus metódusokból elért fejlődés betetőzése, míg az Eucharisztia gyakorlati, eszköz1 «Sacra tridentina synodus» (1905-ben) és «Quam singulari» (1910-ben).