Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Bárd János: A szenttamási oksági elv védelmében
Szemle. Szent Tamás szellemtörténeti megvilágításban^ Amikor XIII. Leó pápa 1879 aug. 4-én kiadta az «Aeterni Patris» kezdetű enciklikát és benne Aquinói Szent Tamást jelölte meg mint a katolikus bölcselők és teológusok követendő mesterét, azt lehetett gondolni, hogy egyszersminden- korra végét vetette a katolikus gondolkodók közt bölcseleti kérdésekben a tapogatózásoknak, bizonytalanságoknak, nézetkülönbségeknek, irányoknak és iskoláknak. Kívülállók, köztük olyanok, mint Eucken és Paulsen, persze a közvetlenül kínálkozó támadópontnak szögezték neki lándzsáikat : a katolikusokat a pápa a 19. században egy 13. századi álláspontra rögzíti. De amikor újra meg újra nyomatékozták, a katolikus tudósok és tudomány lefokozásának világos célzatával, hogy itt a bölcseletben (és általában a tudományban) nem a gondolat és kutatás szabadsága lett az uralkodó csillag, hanem a tekintély, még pedig egy olyan átfogó, részletmegoldásokat oly bőségesen árasztó rendszernek kötelező' tekintélye, amilyen Szent Tamásé, akkor ezzel burkoltan jelezték, hogy a katolikus gondolat területén új fű immár nem kelhet és új szín vagy éppenséggel új palánta már nem jöhet. A Szent Tamás nyomán járó gondolatvilág egyetlen lehetséges jellege : szürke egyhangúság, régi tanítások monoton ismétlése. Csakugyan, az első «újskolasztikus» nemzedék mintha megerősítette volna ezt a prognózist. Legalább a németek, a Glosznerek és Commerek, a dominikánusok és spanyolok abban látták föladatukat, hogy magának Szent Tamásnak «hiteles» tanítását képviseljék, ha kellett, éles harcokban is — nemcsak a korbeli «tévedésekkel» szemben, hanem olyan katolikus tudósokkal szemben is, akik nem látták okvetlenül nyilvánvalónak, hogy Szent Tamás megadja a végső feleletet minden az ő idejéig vagy éppenséggel azóta fölmerült kérdésre. De éppen ez a «családi» ellentét immanens logikával az elé a kérdés elé terelte mindkét félt : Mi hát pontosan magának Szent Tamásnak a tanítása? S a kérdés és igény összefoglalásokat szült, melyek nem egyszer rendszert, a «tomista» rendszert tárgyaló kompendiumok alakjában jelentkeztek; azonban a dolog természete szerint előbb-utóbb élet- és szellemrajz jellegű monográfiákba kellett öltözniök. Ezek a monográfiák, ha jól látom, négy típusba sorakoznak — természetesen nem tudományos és irodalmi értékük meg jellegük tekintetében, hanem abból a szempontból, mely itt érdekel bennünket. 1 H. Meyer: Thomas von Aquin. Sein System und seine geistesgeschichtliche Stellung. Bonn, Hanstein 1938. XII és 641 lap.
