Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Ivánka Endre: Renaissance-kutatás és teológia
32 IVÁNKA ENDRE diese Oppositionsgruppen mit dem Begriff «Freiheit». Aber der hat schlechterdings nichts gemein mit dem modernen Freiheitsbegriff der Aufklärung und der französischem Revolution. Die Brüder vom freien Geiste gelangen zu ihrem Libertinismus und Anomismus durch eine mystische Überspannung der Askese... Was sie «Freigeist» nennen, ist im Grunde ganz verschieden von dem rationalistischen, skeptischen Freigeist im Zeitalter des Deismus und Pantheismus». Ugyanitt azt is mondja (260. lapon): «Alle diese Kritiker der bestehenden Kirche... haben nichts «Heidnisches», «Aufgeklärtes», «Freidenkerisches», wollen es mindestens nicht haben. Im Gegenteil... die Misßtände und Irrtümer der bestehenden Kirche, die sie bekämpfen, nennen sie heidnisch». Ha ez így van — lehet-e akkor egyáltalában arról beszélni, hogy ezek a mozgalmak előkészítették a renaissance-t, azt a renaissance-t, amely az ember földi életére, a természetes ember képességeinek és ösztöneinek teljes, korlátlan érvényesülésére fekteti a fősúlyt, és az ókori pogányságban rokonszellemet fedez fel, mert itt is a töretlen emberi természet, minden asketikus dualizmustól és minden túlvilági aspirációtól mentesen, a konkrét világhoz való odaadottság- ban naivul kiéli magát?1 Itt, úgy látszik, nem közös gondolatmenetekről, hasonló felfogásokról van szó, hanem áthidalhatatlan ellentétekről, ellentétes szélsőségekről, melyekben közös motívumok, rokon vonások egyáltalában nincsenek. De a rokonság, a közös mozzanat a két ellentétes szélsőség között éppen abban áll, hogy szélsőségek, hogy egy és ugyanazt a valóságot, bár ellentétes, de egyoldalú megvilágításban tárgyalják úgy, hogy a két szélsőséges felfogás végeredményben a theoretikusan ellentétes elvekből következő praktikus magatartásban és a konkrét életfelfogásban, mégis egybeesik. Azt a belső feszültséget, azt az erkölcsi polaritást, mely az eredendő bűn tényéből ered, — az embernek, még a megváltott embernek is, állandó harcát természetének romlott hajlamai és ala- csonyabbrendű ösztönei ellen — épúgy tagadja az, aki már az itteni földi életben az emberi természetnek egy olyan átszellemülését tartja lehetségesnek, hogy minden ösztöne, testi természetének minden hajlama és kívánsága megengedetté és erkölcsileg kifogástalanná válik, mint az, aki naturalista módon az emberi természetet, mint olyant, jónak és tökéletesnek, és a természet minden hajlamát, mert természetes, erkölcsileg jogosnak tartja. A lényeges különbség a keresztény felfogás és a két most vázolt felfogás között az, hogy a keresztény felfogás szerint az emberi élet célja egy ideál felé való törekvés, az emberi én átformálása az emberré vált Isten példájára, a gyarló emberi természet1 Hogy az ókornak ez a képe, mely a humanizmus óta a művelt köztudatban él, mennyire torzkép, azt mindenki tudja, aki mélyebben behatolt az ókori szellem kutatásába, és ismeri az ókor pesszimista életfelfogásnak néha, különösen a görög drámaíróknál, igazán megrázó megnyilvánulásait.
