Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Ivánka Endre: Renaissance-kutatás és teológia
RENAISSANCE-KUTATÁS ÉS TEOLÓGIA 27 mint tisztán csak az ókori auktorok hiányosabb ismerete — amint viszont a renaissance is csak azóta kutatja az eddig ismeretlen auktorokat és keresi az ókori élet eddig ismeretlen forrásait, amióta az ókori életet másképpen ítéli meg, más szemmel nézi az eddig ismert auktorokat is. Nem az ókori irodalom intenzívebb ismerete idézte elő a renais- sance-szellemet, hanem megfordítva : a renaissance-szellem keltette fel az érdeklődést a hasonló szellemet eláruló ókori irodalom iránt és arra indította az embereket, hogy ennek az irodalomnak eddig ismeretlen emlékeit is felkutassák. A renaissance-szellem kialakulása megelőzte tehát az ókori irodalom iránt tanúsított érdeklődést ; ez idézte elő ezt az érdeklődést, mert arra tanította az embereket, hogy más szemmel nézzék azokat az írókat is, akiket az egész középkoron végig ismertek anélkül, hogy az ismeretükből ilyen szellemi hatások fakadtak volna. Az okot és az okozatot cserélné fel az, aki a renaissance-szellem eredetének kérdésében az ókori irodalom szerepére mutatna rá. Más forrásokra, más okokra kell rámutatni, ha a renaissance-szellem kialakulását akarjuk megérteni. A legújabb renaissance-kutatás kezd is utalni olyan szellemi áramlatokra, amelyekben — habár sokszor elég idegenszerű formában — már a «humanista» életfelfogás és a klasszikus ókor idealizáló tisztelete nélkül és ezek előtt is jelen van a renaissance-szellem. Mert ha egyrészt a «humanizmus» a fent körülírt értelemben nem vezet még szükségszerűen a normák megvetéséhez és az emberi egyéniség korlátlan érvényesítéséhez addig, amíg ehhez nem járul az erkölcsi kérdéseknek olyan elbírálása, mely már az individualizmus magvát magában hordja — ha másrészt az ókor tanulmányozása sem vezet el egymagában ahhoz a tipikus renaissance-szellemhez, mely a teljes individualizmusban bontakozik ki, ha ezeket a tanulmányokat nem hatotta már át kezdettől fogva ez az individualista szellem — akkor a renaissance igazi eredetét ott kell keresnünk, ahol ez az individualizmus már megvan, esetleg még a «humanista» gondolkodás és a klasszikus ókorért való rajongás nélkül is. A renaissance-kutatás ilyen forrásként nevezi meg a XIV. század különböző eschatologikus szektáit, a ferencrendi «spirituales» és a «fraticelli» mozgalmát, a laikus körökből kiinduló egyházellenes irányokat.1 1 Úttörő munkát végzett ezen a téren Konrad Burdach, kinek sokoldalú kutatásait a berlini Tudományos Akadémia kiadásában megjelenő «Vom Mittelalter zur Reformation» című kötetsorozata foglalja össze. A Petrarca hatása alatt felvirágzó korai német humanizmusról és a közte és a hussitizmus között fennálló szellemi kapcsolatokról, a Rienzi-felkelés apokalyptikus szellemi hátteréről, a népnyelvnek és a laikus elemnek érvényesüléséről, az angol és cseh udvari köröknek a Wikliff- és Huss-féle mozgalmakkal való rokon- szenvezéséről és a laicizmust előkészítő szektákról, valamint az azoknak alapján levő eschatologikus gondolatokról tárgyal behatóan ezekben a könyvekben.
