Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
AZ EGYHÁZJOGI IRODALOM ÚTJA 357 az olasz és francia auktoroknak kedvezett. Persze ez a megállapítás csak általánosságban, nagy vonásokban, a tudományos jelentőséget mérlegelve áll meg ; kivételeket az irodalomtörténet szép számban tart nyilván. A helyzet a XVIII. sz. végéig nagyban —egészben ez maradt. A XIX. sz.-ban a németek veszik át a vezetést. Mielőtt a német jogtörténeti iskola jelentőségének leméréséhez érkeznénk el, nem szabad elfelejtkezni az azt megelőző újabb irodalomról sem. Kétségtelen, hogy Olaszország, amelyé a középkorban a pálma volt, Francia- és később Németország mellett bizonyos mértékben háttérbe szorult. Bologna elvesztette régi hírét, bár Perugia Lancelotti, Turin Berardi révén jelentős maradt. Az is bizonyos, hogy a metódus (Cucchi, Lancelotti), a forrás- és irodalomtörténet (Ballerini testvérek, Sarti, Berardi, Mansi, Zaccaria), a jog- és forrás feldolgozás (Fagnani, Devoti, XIV. Benedek, Ferraris) terén az olaszok kiválót nyújtottak. De ha arra gondolunk, hogy Itália számára az egyházjognak olyan jelentősége volt, mint kevés más ország számára, az irodalma működését, a szerzők csekélyebb számát alig lehet már kielégítőnek találni. A német egyházjogász — hazája érdemét aláhúzandó — nem is mulasztja el rámutatni, hogy a zsinati gyűjteményeken kívül, — itt az olasz irodalom kitűnőt nyújtott, — a franciák és a németek aknázták ki jelentős mértékben az olasz könyvtárak kincseit.1 Franciaország már a középkori irodalomban nagy jelentőségre emelkedett a saját (Páris, aztán Bourges, Orléans, Toulouse) és a bolognai egyetemen tanító mesterei révén. A franciák ezután is az irodalom- történet (Doujat, Dupin, Niceron), a forrástörténet és kiadás (Dupuy, Sismond, Quesnel, Hardouin, Guymier), a jogtörténet (Pierre la Marca, Thomassin) területén egyaránt ragyogó eredménnyel emelkednek ki, amelyeket a tan- és kézikönyvek, dogmatikus monográfiák jelentős sora egészít ki. A partikuláris francia egyházjog, az egyházi alkotmány alapvető kérdéseinek, az egyház és állam közti viszony feldolgozása révén a XVIII. sz. végéig terjedő időben az irodalom a franciáknak sokat köszönhet, akikre különben éppen úgy, mint az olaszokra jellemző, hogy az idegen irodalmat nem igen vették figyelembe. Nem szabad elfelejteni Spanyolországot sem, amely a középkorban kevés, de néhány jelentékeny kánonistát mutatott fel. Hiányos lenne a legkurtább áttekintés is, ha nem említenők meg a jezsuiták dogmatikusait és egyházpolitikusait, Pisanust, Marianat, Suarezt, a kitűnő forrástörténész Antonius Augustinust, a gyakorlatias és a kazuisz- tikában mesteri Barbosat, — valamint a salamancai, alcalai, sevillai 1 Schulte, Die Geschichte der Quellen und Literatur des can. Rechtes von Gratian bis auf die Gegenwart. III. Band. Stuttgart, 1880. III. Teil, 302—305, 345 1.
