Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
372 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN ész okoskodásából csak meríteni lehet. A szerző — mesterien összekapcsolva a spekulatív és a pozitív módszereket — a legmodernebb beállításban, a mai ember nyelvén veszi sorra az Egyház tanításának fontosabb és kevésbbé fontos tételeit. A tudományos színvonalról soha le nem lépve, meggyőző erővel mondja el mindazt, amire a vallásos tudást illetőleg a mi világunkban egy gondolkodó embernek igénye lehet. A kérdések tárgyalásánál természetesen sok ellenvetés merül fel. Ezeket világosan kifejti és gondosan megcáfolja. Vitás kérdéseknél az ellenfelekkel szemben nagyon megértő s a bírálatban tapintatos. Bár kifejezetten a tomizmusnak ad előnyt, de azért a molinizmus, a skotizmus érveit is részletesen tárgyalja és komolyan méltányolja. Ki kell emelnünk az anyag ügyes beosztását, részletezését is, ami a tárgy megértését nagyon megkönnyíti. Bárhol ütjük is fel ezt az óriási eszme- és elmélettömeget magábazáró munkát, mindenütt teológiai szabatosságot, szinte síneken járó következetességet találunk. A bizonyítások, bár Iegtöbb- nyire nem skolasztikus formában adja azokat, maradék nélkül célhoz vezetnek. Ha igazán látni akarjuk e munka bámulatos tartalmi gazdagságát s tudományos értékét, vessük össze a manapság könyvforgalomban levő protestáns magyar dogmatikákkal. Elég csak a hitről szóló két fejezetet (1. 218— 243. 1.) összehasonlítani azzal, amit a kálvinista újabb dogmatikai szerzők írnak erről az egyébként protestáns szempontból is nagyon fontos kérdésről. (Tavaszy Sándor, Református-keresztyén dogmatika. 272—284. 1., Heyns- Galambos Zoltán, Református dogmatika. 302—329. 1., Vass Vince, Református dogmatika. I. 64—79. 1.) Ezek a kálvinista dogmatikák pozitív hit alapján álló, komoly munkák, mégis mennyire elmaradnak logikus gondolkozás, bizonyító erő, magyaros stílus tekintetében a Schütz-dogmatikától. Egyik-másik kálvinista szerző elsorol egy csomó szentírási idézetet, azután otthagyja, hogy csináljon velük az olvasó, amit akar. Nincs rendszer, meg- nyugató bizonyítás, ellenvetések cáfolata. Ilyen összehasonlítással tűnik azután igazán ki, micsoda érték rejlik a szerző művében. A szakszerűségen kívül kiemelendő vonás e munkán az a mai szellemi áramlatokba való élénk bekapcsolódás és a tanszépség tudatos szétsugárzása, a hitigazságok földöntúli fényének megéreztetése. Nem annyira vizsgázók részére készült ez a könyv, mint inkább azok számára, akiket vonzanak az örök igazságok, akik örvények és szakadékok felett járván az életben, nemcsak a kegyelem segítségében, de a szent tudomány erejében is keresnek bátorítást és oltalmat. Mintha a szerző célul tűzte volna ki maga elé, amit az Írás mond : «Az én szavaim lélek és élet» (Jn. 6. 64.). Említi is, hogy «a világossággal együtt meleget terjeszteni nem akarni : mintha árulás volna az Isten országa és annak gyermekei eilen» (I. XI. 1.). Van is azután abban a könyvben annyi melegség, lelkesedés, a nagy igazságokon keresztül a való élettel annyi bensőséges kapcsolat, hogy e téren e mű egyedül áll a szak- irodalomban. A magyar irodalomban nincs mivel összevetnünk e munkát (Katschthalert szándékosan nem említjük, mert hiszen ez latinból, még hozzá nem is egészen kifogástalanul fordított munka), de a német nyelven meg
