Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
A MISZTIKA MEGHATÁROZÁSA GOERRES ÓTA 365 határozásaiban túlkevés figyelemben részesültek — belevonni úgy, hogy valamiképen az egyedülálló, elszigetelt, rendkívüli jellegüket elvesztik és egy magasabb, természetfölötti, de szervesen egységes létrend megnyilvánulásaivá válnak. P. Stolz definíciója így egy általánosabb és magasabb szempont alatt azokat a mozzanatokat egyesíti, melyek külön-külön úgy Goerresnél, mint a modern pszichológizáló iránynál a misztika egyoldalú megítéléséhez és meghatározásához vezettek. Hogyan kell végül arról vélekednünk, hogy a misztikusok egyöntetűen azt állítják, hogy ők közvetlenül szemlélik az isteni létet, közvetlenül tapasztalják az isteni valóságot? Ha a misztikus élet nem más, mint a kegyelem mélyebb átélése, akkor a misztikus Istent, mint a kegyelmi élet forrását, époly közvetlenül szemléli a saját lelkében, mint ahogy a gondolkodó én a saját szellemi valóságát a szellemi öntudatban képes megragadni. A misztikus az Istent megismeri, de csak azért, mert Ő a kegyelem által jelen van lelkében, azaz : mert az Istent szereti. Az Isten megismerése és az Isten szeretete a misztikában egy és ugyanaz. Vannak természetesen olyan kérdések is, ahol az olvasó pontosabb meghatározást, részletesebb magyarázatot óhajtana. Ha a szerző például abban látja a különbséget a közönséges hívő és a misztikus között, hogy az utóbbi azt a valóságot, mely az előbbiben is megvan, mélyebben átéli, közvetlenül tapasztalja, hogy a misztikus az Istent, aki mint a kegyelem forrása minden hivő lelkében jelen van, saját lelkében tudja szemlélni — akkor mindez mintha arra mutatna, hogy nemcsak az élmény intenzívitásában, hanem a pszichológiai magatartásban, a megismerési módban, a lelki beállításban is lényeges különbség van a misztikus és a közönséges hívő között. De a könyv nagy értéke éppen abban is nyilvánul meg, hogy azokra a kérdésekre vonatkozólag is, melyeket még nyitva hagyott, további kutatásokat, újabb vizsgálódásokat fog megindítani, melyek során ezek a kérdések is tisztázódhatnak. Ivánka Endre. Az öngyilkosok egyházi eltemetése. Gyakorlati fontosságú kérdés, hogy mikor részesíthető az öngyilkos egyházi temetésben. Az egyházjogi kódex 2350. §. 2. és 1240. §. 1. n. 3. kánonjai rendelkeznek erről a kérdésről s eszerint azok, akik megfontolt szándékkal követtek el öngyilkosságot s haláluk előtt a bánat valamilyen jelét nem adták, egyházi büntetésként egyházi temetésben nem részesíthetők. Josef Orosam1 rámutat arra, hogy eme törvényhellyel szemben 1925-ig érvényben volt egy másik szabály is, nevezetesen a Rituale Romanum (Tit. VI. cap. 2, n. 3) úgy rendelkezett, hogy akkor temethető el egyházilag a megbánást nem mutató öngyilkos, ha elmezavarban követte el tettét. A Rituale 1925. évi 1 Josef Grosam: «Selbstmord und kirchliches Begräbnis». Theologischpraktische Quartalschrift, 1937. 233.
