Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Schütz Antal: Mi a vallás?
MI A VALLÁS? 291 zása után ennek az elmemunkának eredményeit meghatározás alakjában összefoglaljuk (szintetikus meghatározás). Ezt az előzetes munkát itt nagyban és egészben elvégzettnek kell föltételeznünk.1 Nevezetesen tudományosan igazoltnak kell fölvennünk a meghatározás szempontjából döntő két katolikus tételt : 1. A vallási rátermettség adva van az ember szellemi természetével. 2. Ennek a rátermettségnek és fogékonyságnak ténylegesüléséhez szükséges, hogy Isten sajátos módon szólítsa a lelket, vagy a teremtés művei utján vagy a kinyilatkoztatás szavával. Továbbá módszeres szempontból magátólértődik, (amit ma már a legtöbb katolikus apologéta és vallásbölcselő megtesz tényleg, de a legtöbb nem emel ki a kívánatos határozottsággal), hogy a vallás minden meghatározásának kiindulópontja és sarkallója az elsődleges értelemben vett vallás, a vallás mint lelkűiét és magatartás, vagyis a vallásosság, t. i. az a sajátos vonatkozás, melynek egyik tagja az élő ember, a másik amit R. Otto után (aki Schleiermacher-re támaszkodik) Numinosum- nak szeretnek nevezni, ami végelemzésben Garrigou-Lagrange «aliquod Numen»-je. Természetesen semmiféle elmélésnek nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ennek a sui generis vonatkozásnak tartalma vallási gondolatok, normák, viselkedések (dogma, vallási parancs, szertartás), melyeket a konkrét vallásosságtól el is lehet vonatkoztatni, és akkor kapjuk (N. Hartmann nyelvén szólva) az objektivált vallást. Ez a másodlagos értelemben vett vallás tehát logikai egybejelzéssel, «conno- tative» mindig benne van az elsődlegesben, a vallásosságban. Ha már most elindulunk a logikai fogalomalkotásnak azon az útján, melynek klasszikus megépítője Sokrates és nagy teorétikusa Aristoteles,1 2 mindenekelőtt meg kell jelölnünk azokat az alakulatokat, melyeket vallás nevével szokás illetni. Itt föltárul a vallás történetének és a vallási életnek egész területe. S már ez a planetáris távlatokba tágult látóhatár is egyszersmindenkorra megóv attól, hogy a meghatározást merőben a magunk temploma faláról akarjuk leolvasni. Kigyógyít persze abból a hiedelemből is, hogy csak úgy «kapásból» megszerkeszthetünk egy klasszikus meghatározást «per genus proximum et differentiam specificam». Hogy ilyen «klasszikus» meghatározások, melyek kétségkívül gyökeresen összefüggnek a Platon—Aristoteles-féle metafizikai világképpel, mennyiben lehetségesek a mai természettudományos világszemlélet alapján a természet körében, jelentős kérdés, mely külön vizsgálatot érdemel. A vallás azonban a kultúrjelenségek birodalmába tartozik, ahol voltaképen Aristotelestől eltérő módon kell értelmezni a genus-t is meg a species-t is. 1 Lásd különben Schütz: Dogmatika, a katolikus hitigazságok rendszere 2. kiad. 1938. I. k. p. 2—34. 2 Arist. Anal. post. II 13 (p. 97 b), ahol az eljárást a iie^aXotfiuxía híres példáján igazolja. Lásd különben A. Trendelenburg: Elementa logices Aristoteleae. § 56. 19*
