Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Schütz Antal: Miért nem adja meg a keresztség az eredeti épséget?
20 SCHÜTZ ANTAL nem mint mélabús visszasírás, mint a «laudator temporis acti» meddő szellemének hazajáró kísértete ; hanem mint a vég és kezdet szükségképes egymásra-hangoltságának, titokzatos belső törvényszerűségének és ép ezért szükséges egymásrautaltságának következménye. Szent Tamás nagyszerű elgondolásában az épség és a többi paradicsomi természetkívüli kiváltság nem más, mint a végleges meg dicsőültségnek elővételezése, és a megdicsőült vég nem más, mint a paradicsomi állapotnak teljes és végleges kibontakozása. A paradicsomi ősállapottal Isten eltörülhetetlenül beleégette az ember leikébe azt a képet, amellyé neki válnia kell ; útja elején soha nem felejthető ragyogó vízióban megmutatta neki az ő igazi mivoltát, azt, amivé érlelődnie kell, ami harca végén mint végső és elveszíthetetlen jutalom int. Vele adta ezt a képet, mely több, színesebb, beszédesebb, konkrétebb és ezért hatásosabb, mint a merő ígéret és szó, hogy nehézségei, szenvedései, csüggedései, kísértései és kétségei közepeit fölnézhessen rá és biztonságot merítsen : valóság és nem hiú délibáb a teljes ember, az igazi «maga-ság», melyért érdemes és lehet küzdeni, szenvedni, várni. S ennek a víziónak a tüze beleégette a leikébe a honvágyat az egyszer szinte álomszerűén meglátott paradicsom után, s azt többé teljesen ki nem tudja törölni még oly mélyre zuhanó lázadása és romlottsága sem ; történet iarányok- ban is helytáll Hebbel megrázó vallomása : «Und der ich bin, grüszt trauernd den, der ich könnte sein». Képes volna-e az ember enélkül megtenni az útját? Sőt végelem zésben lehetséges-e a teljes, határozott jellegű és minden teremtett szellemi mélységet kimerítő próba és beválás enélkül? Lehet-e a próba útja más, mint összekötő a két határ, a kezdet és vég között? «Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna», mondja elmélyedő misztikus hívének az Úr. Nem volna Isten-keresés, beválás, próba és megtalálás, ha a vég nem volna anticipálva a kezdetben. Kezdet és vég egybecsendül, egy lét- és értékkategóriába esnek, és szükségkép, elkerülhetetlenül a kettőt összekötő átmeneti, tehát érlelő fázisra utalnak. De ebben a fázisban, a vég és kezdet teljestöltésű pólusai közti feszültségi térben ott kell-e lenni a diszharmóniának, szenvedésnek, halálnak? Láttuk (II. sz.), hogy nem; csak a beválás és próbaállás lehetőségének nem szabad csorbát szenvedni. Minthogy azonban Isten de facto távoltartja a paradicsomi állapotot a vég és kezdet határpontjai közti szükségképes átmeneti fázisától, a voluntas signi dogmatikai világánál azt kell mondani : A tényleges állapotban nyilván Isten valóságát pregnánsabban tükröző, mélyebb, gazdagabb értékek vannak. Ez elutasíthatatlan teológiai posztulátum. Minő értékek? Itt már új kérdések és új keresések távlatai nyílnak, melyek úgy gondolom, a megtestesülés végső indítékának misztériumába torkollanak. Ezúttal beérjük az elért eredménnyel: Isten akarta a paradicsomi
