Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Schütz Antal: Miért nem adja meg a keresztség az eredeti épséget?
KERESZTSÉG ÉS ÉPSÉG 13 halál és halál közt. Hisz még ebben a bűntől megszánkázott világban is van szenvedés és betegség, mely fölszínre hozza a léleknek, sőt a testnek is rejtett szépségeit és értékeit — la bonne suffrance. S ez az üdvös szenvedés nincs ellentétben a paradicsomi állapot alapgondolatával. Sőt ha a paradicsomi természetkívüli kiváltságoknak az a filozófiájuk, hogy a szellem számára biztosítsák a testtel és a természettel szemben a vezérszerepet, akkor a teljes szenvedéstelenség épannyira erőltetett valami volna, mint a teljes munkátlanság vagy küzdéstelenség. Sok erkölcsi értéktől és színtől esnék el akkor a paradicsomi állapot. Az ideális földi állapottal csak az a szenvedés összeférhetetlen, mely rombol és állatiasít, mely szellemet nem lendít, hanem öl. Ugyanígy maga a halál sincs okvetlenül ellentétben a paradicsomi állapot alapgondolatával. Hiszen ha Ádám beválása esetében állandósult volna ez az állapot, az akkor sem lett volna végállapot (status comprehensorum); valamilyen átmenetnek akkor is kellett volna lenni a zarándok-sor és véglegesülés között ; és az joggal a halál nevét viselte volna, jóllehet a halál mostani kínjai és «kiáltásai» nem környékezték volna. Ilyesmire gondolnak a teológusok, mikor értelmezik a szentpáli szót, mely azoknak végét jellemzi, kiket Krisztus második eljövetele majd életben talál : Non omnes morimus, omnes vero immutabimur (1 Cor 15, 51 gör.). De nem is kell az eszchatologiának mintegy tengerentúli világába mennünk analógiáért. Itt van az Úr Krisztusnak (nem szenvedése, hanem) halála, melyet Szent Ágoston1 jellemez meg : meghalt, mert akart, amikor akart, ahogyan akart ; és Szűz Mária halála, melyet a hittudósok az Énekek énekének (2, 5) «amore langueo»-jával szeretnek jellemezni. Megdicsőülésük pedig elvette a halálnak gyalázat, rothadás, bomlás jellegét, azt, ami benne a bűn következménye és képe. S e mors exemplaris lenyomatának egész nagy skálája tárul elénk annyi szentnek (sőt másnak is) békés, «szép» halálában, mely «liliomhullás», vagy ami szebb, csöndes elszendergés az Úrban. S az épség kiváltságán épülő egyéni és társadalmi életrend a szenvedésnek és a halálnak ezt a szellemszolgáló és kifejező jellegét tenné általánossá ; elvenné, ami benne erőszak és gyalázat, és csak azt hagyná meg, ami a nem lázadó és nem büntető természet törvénye. így az épség kiváltsága logikus kiépítésben belefolytatódik nem ugyan a szenvedésnek és halálnak, de átkosságának megszüntetésébe ; s kiköt ott, ahol az ember környezete, a természet is «paradicsommá» válik. Épen korunk «Umwelt»-tanulmányai szinte kézzelfoghatóan mutatják, mennyire az ember az, aki belesugározza környezetébe a maga szellemét. Dolgos, békés, jó emberek paradicsommá tudják tenni darab földjüket ; gonoszak pokollá teszik. Természetesen ezen a ponton is van helye foko1 August. De trinit. IV 13, 16.
