Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Schütz Antal: Miért nem adja meg a keresztség az eredeti épséget?
KERESZTSÉG ÉS ÉPSÉG 7 keresztség megszerzi az eredeti épséget. De az épségi rendben is biztosítható volna a keresztségi indíték tisztasága — már amennyire az erkölcsi síkban lehet szó biztosításról. Sőt talán jobban ; hisz az épségi rend az ember egész tájékozódását határozottabban és energikusabban szellemibb szintre emelné (lásd alább 3. sz.). De ha valaki ezeket a meggondolásokat problematikusoknak tartaná, mert nem kétségtelen üdvtörténeti tényekre, hanem lehet- ségekre és analógiákra támaszkodnak (bár ez a teológiai spekuláció rendes útja), nem térhet ki a következő megállapítás elől : Az eddig méltatott három szempont megegyezik abban, hogy egy üdvtörténeti tényt (az eredeti épség elmaradását) a gyakorlati célszerűség, a bonum cui kategóriája alá utalnak és nem a bonum quod, az abszolút érték kategóriája alá. Megmutatják, hogyan hasznosítható az adott helyzet, de nem mondják meg, mi a végső értelme, és miért épen ezt a lehetséget választotta Isten, mikor a másik legalább épúgy szolgálja a jámborsági pragmatizmus szempontjait. Mindahárom meggondolás azt a burkolt megokolást adja : Ez így van, az Isten így akarta ; te pedig igyekezzél hasznodra fordítani. Ez a megokolás megfelel a teológiai pozitivizmus szellemének, de nem Szent Tamás teológiai géniuszának, akinek épen abban van hervadhatatlan jelentősége, hogy az ő teológiai meggondolásainak lelke, legmélyebb rugója és termékenységének titka : fáradhatatlanul keresni az üdvtörténeti adottságok logikáját ; ami az üdvrendben adva van, arról igyekszik megmutatni, hogy egy felsőbb, sőt a legfelső bölcseségnek szellemében ennek így kell lenni. A két következő szempont már ebbe az irányba mutat, a teológiai pragmatizmusból és utilizmusból a «rationes aeternae» világába. ad 4. Az épség nem volna megadható sorozatos csodák nélkül. Ez a gondolat csak akkor lesz megokolás, ha kiegészítjük ezzel a maiorral : Isten nem akar (nem akarhat?) olyan üdvrendet, mely a csodát állandósítja és egyetemesíti ; miracula non sunt multiplicanda, ez nemcsak kriteriologiai, hanem egyben ontológiai elv a teológiában. Itt szabad mindjárt azt kérdezni : Annyira biztos ez a maior? Ha annyira apodiktikusnak és egyetemesnek vesszük, hogy a mi kérdésünkben bizonyító ereje légyen, akkor túllő a célon — nimium probat, ergo nihil probat. Akkor nem volt lehetséges a paradicsomi üdvrend állandósítása sem ; az ugyanis még több és még nagyobb csodákkal járt volna. De maradjunk bent a jelen, üdvrendben. Nem kisebb teológus, mint Szent Tamás tanít bennünket arra, hogy a kegyelem, a megiga- zulás, a transzszubstanciáció csoda. Hogy apologetikailag nem értékesíthető csodák, a mi témánk szempontjából, nem nyom a latban. S ha a jelen üdvrendben lehetségesek ilyen csodák, melyek még hozzá törvényszerű és egyértelmű összefüggésben vannak a szentségek rendjével, és azok épen rendszerességük miatt nem annyira kirívó és «megcsodált»
