Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Szijártó Nándor: Egy középkori misekönyvünk. II.
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 185 A fordítás hű. A hagyományos szöveget tiszteletben tartja a szerző, az eltéréseket kurzív nyomással jelzi. A bőséges tartalmi magyarázatok ügyesen rajzolják meg a könyv gondolatmenetét. Bennük inkább a hagyományos iskola szempontjai érvényesülnek. Igen értékes az a fejezet, mely a legújabb ásatások és kutatások eredményeinek felhasználásával a Sámuel könyv történeti megbízhatóságáról beszél és azt a világtörténeti keretet rajzolja meg, melybe szépen beleilleszthető Izrael első királyának története. (16. skk. o.) A könyv használhatóságát emelik a részletes tartalomjegyzék, és a név-és tárgymutatók. Az elmélyedést elősegíti a felsorakoztatott gazdag irodalom. iványi Jánosi Lagrange: Critique textuelle. II. La critique rationnelle. Paris, Librairie Lecoffre. 1935. — XVI. és 685 lap. A «Manuel de critique textuelle»-nek ez a második kötete előbb jelent meg, mint az első kötet, amelyet Devreesse bocsát majd nyilvánosságra és amelynek tárgya a palaeographia, az újszövetségi kéziratok leírása, az újszövetséget érintő praefatiók, summariumok stb. tárgyalása lesz. Lagrange — magas kora miatt — nem akarta megvárni az első kötet megjelenését, hanem attól függetlenül jelentette meg a tervezett szövegkritikai kézikönyv második részét, az újszövetségi szövegtanuk és lectio variánsok rendszeres ismertetését. A munka terve a következő : Az idevágó irodalomnak, a görög kódexeknek és papiruszoknak felsorolása után (X—XVI.) a Bevezetésben (1—40.) a szerző előadja az újszövetségi szövegkritika történetét a Textus receptus-tól kezdve napjainkig. Sorra felvonul előttünk Robertus Stephanus, Bengel, Wettstein, Griesbach, Hug, Lachmann, Tischendorf, Westcott—Hort, B. Weiss, Nestle, Blass, Hermann von Soden, Vogels, Souter, Hetzenauer és Merk neve és munkássága. A módszerről tárgyalva leszögezi álláspontját : nem beszél keleti és nyugati szövegalakról, H, K és I szövegalakról (Hesychius- féle, koiné vagy antiochiai, és nyugati szövegváltozatról), hanem az újszövetségi szövegeket a következő típusokra vezeti vissza : B (legjellegzetesebb képviselője a Codex Vaticanus B é sa Codex Sinaiticus N), D (legjellegzetesebb képviselője a Codex Cantabrigiensis D), A (legjellegzetesebb képviselője, legalább is az evangéliumokat illetőleg a Codex Alexandrinus A). Ezenkívül legalább is Szent Márk evangéliumánál megkülönbözteti a Caesareai típust (C), melynek legrégibb tanúja a Chester Beatty-féle evangélium-kódex. — A Bevezetés utolsó része azokat az ismeretes okokat elemzi, amelyek az eltérő olvasásokat (lectio varians) létrehozták. Mivel az evangéliumoknak, az Apostolok Cselekedeteinek, Szent Pál leveleinek, a katolikus leveleknek és a Jelenések könyvének szövegtörténete sok esetben más-más utakon halad, Lagrange az újszövetségi szentiratoknak egyes csoportjait öt külön könyvben tárgyalja. Minden könyv két részre oszlik : a) a görög szövegemlékek, még pedig külön-külön az egyes szövegtípusok szerint ; külön §-ok beszélnek egyes régi görög szentatyák és egyházi írók (Szent Jusztinus, Szent Irenaeus, Alexandriai Kelemen) evangéliumszövegéről és Szent Hippolytus Apocalypsis-szövegéről. b) A görög szöveg
