Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Ivánka Endre: A nestorianizmus és a monophysitizmus szellemtörténeti háttere. I
34 IVÁNKA ENDRE hanem az Antiochiában való letelepedése1 határozta meg szellemi irányát. Mert Antiochiában, tanulmányai révén, egy olyan környezetbe jutott, melyben az a hérezis, amit ő csak Konstantinápolyba vitt át és ott terjeszteni akart, már régen megvolt. Tarsusi Diodorus, a híres antiochiai teológus, Chrystostomus Szent János és Theodorus Mop- suestenus tanítója, tagadta a ûeorôxoç név jogosultságát, amiért már laodiceai Apollinaris őt megtámadta (Bardenhewer. III. 305.); nyssai Szent Gergely megjegyzése is (a 3. levelében, MPG 46, 1024 A) minden valószínűség szerint őreá utal.2 Theodorus Mopsuestenus fejtette ki azután a «két személy» elméletét, mely ugyan xar’ évoíxrjaiv, azaz xax evőoxíav3 egy személlyé válik (Bardenhewer. III. 320/21), azonban 1 Fiatal korában az Euphrates vidékén fekvő' Germaniciában élt. 2 Ez az egész levél különben (amit eddig, úgylátszik, még nem vettek eléggé figyelembe) az antiochiai iskola és a kezdő nestorianizmus ellen polemizál. Abban a felfogásban, mely az elszakíthatatlan chitont szétszakítja és az Úr nevét Pauluséval és Kephaséval egy rangba sorozza (MPG 46, 1017 D) könnyen arra a felfogásra ismerünk, melyet Theodorus Mopsuestenus is vallott, hogy tudniillik a keresztények Christus emberi személye szerint nevezik magukat Christianusoknak, amint Platon tanítványai Platonikusoknak, Epikuros tanítványai Epikureusoknak, mert Christus az ember volt az, aki a vallás igazságait hirdette, nem pedig azért, mert Christus, az ember, Isten Fiával személyben azonos lett volna, és a név isteni személynek az elnevezése. (Denzinger-Bannwart.14 225.) Az ezeréves lakomázás, a zsidó véres áldozatok felújítása és a Jeruzsálem város valóságos kövekből való felépítésében helyezett remény pedig (MPG 46, 1024 B) mást nem jelenthet mint célzást az antiochiai «judaizáló» exegézisre, mely abban az igyekezetében, hogy a Szentírás minden helyét szószerinti értelmében magyarázza, kénytelen lenne az Apocalypsis eschatologikus képeit is konkrét valóságokként felfogni. Az egész levél történeti háttere pedig az, hogy nyssai Szent Gergelyt antiochiai tartózkodásakor (ez a MPG 46, 1024 B említett iirytgónoXig) apollinaristának minősítették azért, mert azt vallotta, hogy Krisztus Isten ereje és Isten böl- csesége (I. Cor. 1, 24.) MPG 46, 1024 A. Ezzel kapcsolatban meg kell említenünk, hogy úgy Tarsusi Diodorus mint Theodorus Mopsuestenus állást foglaltak az apollinarizmussal szemben (Bardenhewer. III. 309. és 320.) ; ugyanezt tette később, de Nestorius-szal egy időben, cyrus-i Theodoretus. 3 MPG 66, 972—976 szerint a xar evőoxíav évolxrjaiç az ivoíxrjaig-nak egyik fajtája a xar’ovoíav és xar’ ivégyeiav való ivoíxrjaig mellett. Az ivoíxrjaig-nak ez a két fajtája azonban nem szorítkozik csak egyes lényekre, hanem mindenre, még az élettelen tárgyra is vonatkozik, mert az Isten mindenütt jelen van (ivoixeí xar’ ovaíav) és mindent fenntart (ivoixeí xar’ ivégyeiav). Egy olyan ivoíxrjaig tehát, mely csak egyes szent embereknek, és különösebb módon csak az egy embernek tulajdonítható, aki ezáltal «az Isten fia» lett, ez csak a xar evőoxíav ivoíxrjaig lehet. Érdekes, hogy, úgy látszik, Theodorus Mopsuestenus az, aki a de modis essendi Deum in rebus szóló tant (Summa Theol. I. q. 8. a. 3.) először öntötte az ismert formulába : per essentiam, per potentiam, (per praesentiam) per gratiam. Csak hogy nem vette figyelembe azt, amit Szent Tamás az idézett articulus végén mond : «Est autem alius singularis modus essendi Deum in homine per unionem». Jellemző theolo-
