Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Jánosi József: A teremtés tanának ismeretelméleti jelentősége. II
324 JÁNOSI JÓZSEF nan származik a létrehozás, okozás, alkotás, fogalma? A körülöttünk lévő érzéki világból? Nem ! Ha csak erre a rajtunk kívül levő világra volnánk utalva, igazat kellene adnunk Hume-nak, hogy onnan az okozás fogalmát soha sem meríthetnők, mert ott csakis egymásutániságot «tapasztalunk» egy megelőző és egy következő történés között. Csakis egyetlen terület van, ahol az okozást, a létrehozást tényleg megismerjük éspedig intuitív, teljesen közvetlen és evidens módon mégpedig sajátmagunkban, a saját akarati működésünkben. Az okozásnak ezt a intuitív fogalmát terjesztjük azután ki, és pedig jogosan, a rajtunk kívül álló világra, először a hozzánk hasonló emberekre, majd pedig a többi élő lényekre és az élettelen világra is. Ezt annál több joggal tehetjük, mert újra csakugyan saját magunkban tapasztaljuk és ugyancsak intuitiv módon, hogy a külvilág is hat reánk, tekintve, hogy akaratunk nem abszolút és nem autonóm, hanem az akaratunk a számára külső tárgyakra rászorul és pedig mint motívumokra (motívum = mozgató erő). Csakhogy a teremtés, amellett, hogy okozás, létrehozás, alkotás, azonkívül és pedig lényegesen másféle okozás, létrehozás, alkotás, mint amilyen a mi intuitív fogalmunk az okozásról, létrehozásról, alkotásról. Hogyan jutunk el ehhez a «másféle» okozás fogalmához? Újra csakis az intuitív fogalmaink segítségével. De ezúttal ezek az «intuitiv» fogalmak ama második osztályba tartoznak, mint azt fentebb feltüntettük ; t. i. a végső metafizikai elvek közé. Hogy a teremtés más okozás, mint amilyen a mi akaratunk okozása, arra már csak az elegendő megokolás, az okság és bizonyos mértékben az ellenmondás elve vezet el bennünket. Azt azonban már láttuk, hogy mindezek az elvek nem tapasztalatiak és nem is sajátosak ; jóllehet természetesen a tapasztalat «indítja» meg azokat, amennyiben ezek az elvek először a valóságra való alkalmazásukban lesznek tudatosak. Talán a skolasztika szerint is «velünk született ideák» ezek, Plátó vagy Leibniz értelmezésében? Nem, mert az «idea innata» fogalma olyan dualizmust foglal magában a reális valóság és az ideális világ között, amelynek nyomát sem találjuk a skolasztikának ebben az első elvekre vonatkozó tanában. Hanem bizonyos helyes értelemben mégis igazat lehet adni Leibniz egy másik kijelentésének, melyet már fentebb idéztünk, t. i., hogy «nihil est in intellectu nisi prius fuerit in sensu, nisi ipse intellectus». Épp ez az intellectus az, amely képes arra, hogy a legegyszerűbb tapasztalás segítségével is egyszerre a legvégsőbb lét- és ismeretelvek intuitív megragadására lendüljön föl. Mégkevésbbé lehet a skolasztika e végső elveit Kant kategóriáival azonosítani. Először azért nem, mert míg Kant kategóriái nem intuitiv evidenciával (nyilvánvalósággal) felismerhető igazságok, addig a skolasztika szerint az első elvek ilyenek. Másodszor azért nem, mert Kant kategóriái (szerinte) csak az emberi értelemre érvényesek és egyáltalában nem bizonyos, sőt bizonyíthatatlan, hogy egyúttal lételvek is ; míg a skolasztika szerint ezek a végső metafizikai elvek minden lehető megismerésre, tehát az isteni
