Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Schütz Antal: Hittudomány és hitélet
HITTUDOMÁNY ÉS HITÉLET 13 hetetlenül őrködik a tannak sérthetetlensége fölött és még liturgiájába is beleviszi az objektív gondolatnak primátusát. Ami életerő és életérték pedig van a Lógósban, az föltámadását üli a teológiában. Hisz nem más a genuin hittudomány, mint annak a bölcseségnek lehetőleg hű képmása (theologia ectypa), melynek eredetije (theologia archetypa) az az Ige, az a Logos, melybe az Atya öröktől fogva belemondja az isteni Valóság egész igazságtartalmát és melyből öröktől fogva árad a Szent- lélekbe ennek az Igazságnak ereje. De — kérdheti ezek után valaki : Honnan ered tehát a hittudomány ellen a vértelenségnek, az életölő doktrinérségnek vádja? S honnan van, hogy aki barátságos lelkülettel tekint is a hittudományra és általában a tudományra, hivatásos művelőinek alakjától mégis alig tudja elválasztani a szinte közmondásos gyámoltalanság, élettől idegen, külön világban élő alvajárás vonásait? Ennek a tagadhatatlan jelenségnek, sőt tagadhatatlan tárgyi alapjának forrását elsősorban abban kell keresnünk, hogy akárhányan viselték vagy viselik a tudós nevet, kik a tudományból élnek, de nem teljes lelkűkből és teljes elméjükből és minden erejükből élnek a tudománynak; a valóságba, tudományuk tárgyába és annak lelket kavaró problematikájába nem merülnek el igazságot éhező és szomjazó lélekkel. Ezért nem is él bennük az igazság hitvallóinak és apostolainak pátosza ; hanem pepecselés, az igazi tudományos problémák kerülgetése, idővesztegető allotria és meddő fontoskodás, egyszóval talmi tudományoskodás, amit művelnek. Hogy aztán a tetszhalottaktól és alvajáróktól élet nem árad, csak természetes. De árulói a tudomány életértékeinek azok is, akik hamis tudomány- elmélet igézetében a tudomány föladatát nem abban látják, hogy a tőlük függetlenül adott valóságba merüljenek bele, és összes szellemi erőik teljes megfeszítésével ennek a valóságnak teremtsék meg értelmi, igazán «égi» mását. Nem ; ők Kanttal azt tartják, hogy nekik kell megteremteniük tudományuk tárgyát; és így a gazdag, erős, színes valóságot az ő üres és vértelen aprióris kategóriáik pókhálóiba fogják bele. Megint világos, hogy a tudós csinálta élettelen fikciók nem alkalmasak arra, hogy életet szüljenek és erőt árasszanak. S épen ezeket a tudományelméleti szub- jektivistákat — minthogy itt karakterologiai típussal van dolgunk, el kell készülve lennünk arra, hogy hittudósok között is találkozunk vele — leginkább megkörnyékezi és megejti a tudósok egyetemes nagy pszichológiai kisértése: Tudományos eszményük egyenest bíztatja őket arra, hogy a valóság és megismerés polaritásának szikrázó és viharzó feszülési teréből kimeneküljenek a merő megismerés, illetőleg elgondolás csöndesebb és kényelmesebb pólusára. Itt aztán nem zavar és nem üldöz a valóság és annak kérlelhetetlen dinamikájú problematikája ; itt a következtetéseket és konstrukciókat nem hazudtolja meg nyomban az ellenkező tapasztalat ; itt lehet az ember költő a tudós köntösé
