Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
Szemle Válság-teológiai Theology of crisis — így nevezték el az angolok azt az új német protestáns hittudományos irányt, melynek (ma már megszűnt) folyóirata ezt a jellegzetes címet viselte : Zwischen den Zeiten ; egyébként dialektikai teológia néven ismeretes, és főképviselőiként szerepelnek K. Barth-on, a vezéren kivül E. Thurneysen, Brunner, Qogarten és Bultmann. Az első két elnevezés kor- történeti helyzetére és szerepére világít rá, az utolsó a lényegét érinti meg. Ami kortörténeti feladatát illeti : A német protestáns teológia — teológián nem egyszerűen a hit területére alkalmazott filológiát, történetet vagy bölcseletet értünk, hanem annak rendje és módja szerinti «hit»-tudományt — kb. egy százada stagnált, épen a profán tudományos téren annyira törtető és önérzeteskedő 19. század egésze folyamán ; tengődött-vergődött azon a «szükségtanyán» (Koepp), melybe Schleiermacher betessékelte, miután az előző század folyamán a fölvilágosodás lassú, de biztos kritikával fölbomlasztotta a pietista teológiát — ez tudvalevőleg fölváltotta a Melanchthon Loci communes-éből fejlődött újarisztotelikus ortodox teológiát (leghíresebb Calov : Systema locorum theologicorum 12 k., 1620 körül). Schleiermacher megtette a teológiában a merész kanti lépést : az objektív világból az énbe. Szerinte a vallásosság veleje az Istentől való függés érzése ; a keresztény hit — ennek a függés-érzésnek legtisztább formája — a hívő közösségbe való beleállás szülötte ; a dogma ennek a község-támogatta jámbor, vallásos függés-érzésnek és állapotainak kifejezése ; és ennek történeti meg pszichológiai leírása a teológia. Ezzel a szubjektivista élmény-teológiával gyökeresen és szenvedelmesen szakít a dialektikai teológia. Schleiermacher a kinyilatkoztatást és mindent, ami velejár, belevitte az énbe. Ezzel természetesen lefokozta értékét a meglevő én színvonalára és sorsát a változékony én sorsához kötötte. Barth ezzel szemben a kinyilatkoztatás lehető legmerevebb transzcendenciáját hangoztatja : Isten, a teremtő, kinyilatkoztató, engesztelő, üdvözítő és betetőző Isten, az egész vonalon más mint az ember, különösen a bűn óta és a bűn alatt ; Isten az ember számára csak mint kegyelem, mint radikális bűnbánat, kinyilatkoztatás, hit, Krisztusban pedig mint engesztelő és majd a halál után mint megváltó jöhet szóba. A végtelen Isten és a véges ember egymás számára teljesen idegen két valóság ; az ember semmiféle formában nem dolgozhat elébe a kinyilatkoztatásnak és a kinyilatkoztatás semmit sem vállal ebből a világból. Ha ezt a világot síkhoz hasonlítjuk, akkor a megnyilatkozó Isten felülről reáereszkedő merő
