Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Rogács Ferenc: II. Rákóczi Ferenc áldozási imái
374 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN ségek is vannak Brandenstein és a keresztény bölcselet legértékesebb hagyományait közvetítő skolasztika rendszere között. Brandenstein ugyanis nem annyira a skolasztika történeti nyomain, mint inkább az igen különböző irányok hatása közt alakuló modern szellemfilozófia problémaszövedékén keresztül pillantotta meg felépítésében nagy eredetiségről tanúskodó rendszerének irányvonalait. Eltérés mutatkozik Brandenstein és a skolasztika közt a valóság-komponensek meghatározásában. Szerinte minden dolog egymásba kapcsolódó három őshatározmánya a sajátlagos minőségű teltséget adó tartalom, a minőségileg üres, több egyedet összefoglaló forma, azaz általában az egyetemesség reális, érzékfeletti mozzanata s a dolog mennyiségi meghatározását jelentő alakulat. Ez az alapvető hármas tagoltság uralkodik Brandenstein egész rendszerén. Az őshatározmányok alapján részletezi a dolgot valóságelőtti állapotában vizsgáló, alapvető bölcseleti tudományágnak tekintett s részleteiben nagy eredetiséggel kidolgozott fennállástant, sajátos terminológiája szerint az ontológiát ; az őshatározmányok valamelyikének sajátos kiemelkedése alapján tekinti át metafizikája a valóság különböző területeit (a cselekvést, az elméleti tevékenységet, a művészi alkotást) s az egybeszövő- désükből kialakuló életteljességben látja az erkölcs világát. A skolasztikához viszonyítva e három őshatározmány közül a tartalomban láthatjuk az egyediség s egyszersmind a dolog sajátos miségének az elvét kifejezve. A forma képviseli Brandenstein szerint a valóság reálisan egyetemes vonásait, a sok tárgyban azonosan meglevő sajátos formai feltételeket. Minthogy a forma szerinte a valóságnak «éppen csak egyik alapvető oldalát» alkotja, a skolasztika értelmében vett tiszta forma nála nem lehetséges (Isten is a három őshatározmány egysége) s mint a minőségi kitöltöttség hiányát mutató, teljesen az összefüggési vonatkozásban feloldódó mozzanatnak nem jut az az alapvető, lényegi meghatározást adó szerep, mint a skolasztikában. Brandenstein a formát nem tekinti tisztán fogalmi mozzanatnak, azonban az egyedek közti formai vonatkozás reális — metafizikai megalapozottságának az elismerésével bajosan egyeztethető össze a formai egyetemesség tartalmi telítetlen- ségének messzemenő metafizikai következtetésekre engedő tétele. A Bran- denstein gondolatvilágán erősen uralkodó matematikai szemléletmódnak tulajdoníthatjuk az alakulat felvételét, melynek mint viszonylagosan önálló valóság-komponensnek a viszonypárját a hagyományos skolasztikában nem találjuk meg. Az egység mint transzcendentális határozmány a skolasztikában egyike a valamennyi lényt közösen jellemző tulajdonságoknak, a lény sajátos mennyiségi vonatkozásai pedig esetleges létmozzanatnak tekintetnek. Brandenstein az oksági elv magyarázatában látja a legjelentékenyebb különbséget rendszere és a skolasztika között, melyben véleménye szerint teljesen szabatos oksági elv nem található. A metafizikai rendszerére központi jelentőségű oksági elvet a regressus in infinitum elvéhez kapcsolva magyarázza. Szerinte a ténylegesen végtelen sor lehetetlensége kizárja az átmenő-mechanikus okságot, az oknak a hatásban való részleges vagy teljes megszűnését. A megszűnhető ok szükségképpen kezdetet, azaz okot tételez
