Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Rogács Ferenc: II. Rákóczi Ferenc áldozási imái
370 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN bővítendőnek tart vallástörténeti és vallásbölcseleti kérdésekkel, amint azt meg is teszi a tételek tárgyalása közben. A vallás történeti fajairól (3—10) és eredetéről (10—14) szóló fejezetek és a dogmák apológiájának (97) feldolgozása a gyakorlatban is mutatja állásfoglalását. A fundamentális tételek tárgyalásában sem ragaszkodik mereven a skolasztikus módszerhez, hanem a tétel természetének megfelelő legalkalmasabb kifejtésre törekszik. A szo- kottabb «revelatio publica» helyett «revelatio communisról» beszél (17). A dogmatikai fejlődés megjelölésére az «evolutio dogmatum» helyett a dolog lényegét megmondó szerencsés «progressus dogmaticus» kifejezést használja ; egyébként terminológiájában alkalmazkodik a megszokotthoz. Meg kell állapítani, hogy a fundamentális tételek tárgyalása közben az apologetikus módszer mellett előszeretettel alkalmazza a dogmatikus módszert, amint azt az Egyházról szóló értekezésre vonatkozóan az előszóban meg is mondja (doctrinas apologeticas Ecclesiae dogmatice magis tractaveram). Ez azonban nem befolyásolja hátrányosan a fundamentális részt, melyben a problémákat világosan fogalmazza és a nála megszokott tömörséggel alaposan tárgyalja. A Summarium értékét nemcsak gyakorlati szempontokból, hanem minden tekintetben nagyon emeli az új rész. A dogmatikus rész átdolgozásában — ha jól vesszük észre — két szempont vezette a Szerzőt. Az egyik a vallástörténet adatainak és párhuzamainak bővebb felhasználása : Ennek nyomát megtaláljuk a Szentháromság vallás- történeti vonatkozásainak (181—182) az előadásában éppen úgy, mint az angelológiában, ahol a parsismus állítólagos befolyását cáfolja (197), a megváltásról szóló értekezésben, ahol a hellén misztérium-vallások vonatkozó párhuzamát vizsgálja (268) és a szentségtanban is, ahol a pogány misztériumok behatását utasítja vissza (405). A másik szempont a spekulatív jellegnek még alaposabb kihangsúlyozása. Erre mutat, hogy az Isten természeti megismerésénél fölveszi az Istenbizonyítás öt útját (128—130) ; hangsúlyozza az Istenismeret természetét (132) ; kifejti az argumentum aetiologicumot (135—137), nomologicumot (147) és teleologicumot (154) ; kiemeli, hogy az Istenről szóló ismereteink formális ratiója a «magátólvalóság» ; az Isten mindenütt jelenvalóságával kapcsolatban foglalkozik a «jelenlét» fogalmával és természetével ; rámutat a Szentháromság misztériumának jelentőségére és hasznára (183); cáfolja a pesszimizmust (193); hasznos bővítésben kifejti az akaratszabadság észbeli bizonyítékait (213) ; elmélyíti a Krisztus kettős akaratának és a személyének viszonyáról mondottakat (243) ; néhány mondatban — szívesen olvastunk volna többet is — nyújtja a természetfölötti élet organizmusát (330) ; a szentségek kegyelemközlésének módjáról alkotott elméletek közé fölveszi a skotistákét «a causalitas conditionalis»-ról (440) ; Szent Ágostonra és Szent Tamásra támaszkodva az áldozat-ról önálló meghatározást ad (446) ; a töredelem szentségénél a tanbeli kifejlődését is előadja (477). Mindezek az átdolgozások és az, hogy a pozitív anyagból néhány helyen az egyházi előterjesztést elhagyja vagy szűkíti, egy helyen pedig (263) a Szentírásból vett bizonyítást rövidíti, mutatják az átdolgozás szempontjait.
