Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)

Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre

VALLÁSTÖRTÉNET 275 szellemi környezet közt fennállottak. Programmszerűen értékes és korszerű az a tanulmánya (Bd. IV. H. 1.), melyben arról tárgyal, hogyan vélekedett az ókori pogányság, az ószövetség és az őskereszténység a méhmagzatnak az élethez való jogáról. Összeveti az Exodus 21, 22—23. törvényeit Hammurabi törvénykönyvével és a hettitákéval. Majd ismerteti a görög törvényhozás és kultusz rendelkezéseit a magzatelhajtásról. Plato és Aristoteles bizonyos ese­tekben megengedik a magzatelhajtást. Aristoteles különböztet fejletlen és fejlett (40., ill. 90. nap a fogamzás után) magzat közt ; a fejlett magzat elveté­lését nem engedi meg. Míg a stoikus filozófia arra alapította az anyának a magzatelhajtáshoz való jogát, hogy a magzat nem önálló emberi lény, hanem az anya testének része, addig a kereszténység a Didachétól (2 ; 2.) kezdve következetesen elítéli a magzatelhajtást. A megokolásban az egyes szerzőknél különbségek vannak a szerint, hogy a léleknek a magzattal való egyesülését a fogamzás időpontjára helyezik-e vagy későbbi időpontra. A magzat minden­képpen különös tárgya az isteni Gondviselésnek ; egyesek szerint már a fogam­zás óta teljes értékű ember, akiknek megölése gyilkosság. Ezt különösen Ter- tullián hangsúlyozza, aki szerint a magzatölés minősített gyilkosság, parrici­dium. A kereszténység jeleket, kifejező eszközöket főleg a liturgiában vett át ugyan a pogányságból, de eszméi —mint Dölger ezen tanulmánya is mutatja — függetlenek tőle, egészen más vallási világképből származnak és ezért, ahol kel­lett, éles ellentétbe kerültek a pogánysággal. A keresztény számszimbolizmusnak érdekes példája a milánói Thecla- templom baptiszteriumának Szent Ambrustól szerzett felirata, mely a nyolc­szögnek szimbolikus jelentését fejezi ki. (Bd. IV. H. 3.) Az őskeresztény írók­nál a 7-es, mint az ószövetségi hét száma, a jelen életet, a 8-as, octava, sacra­mentum ogdoadis, az örökkévalóságot, Krisztus föltámadását, az újjászületést jelenti. Ezen számoknak az antik gondolkozóknál is volt misztikus jelenté­sük. Sacramentum infanticidii címmel (u. o.) kutatja a keresztények ellen a pogányoktól emelt azon vád vallástörténeti alapját, mely szerint a kereszté­nyek gyermeket áldoznak fel összejöveteleiken. Kimutatja, hogy a rómaiak ugyanezzel a váddal illették a zsidókat is (vérvád) ; a görögök és a rómaiak összeesküvéseiknél néha embert áldoztak ; eléggé elterjedt ethnológiai tény (a rómaiaknál is) a gyermekvérnek varázslat céljaira való felhasználása. Ezek és hasonló mozzanatok működtek közre abban, hogy a pogányok az Eucharistiá- nak titoktartással őrzött misztériumát oly alaposan félreértették. A liturgia­történetet Dölger (Bd. IV. H. 4-ben) a csengő, harang történetére vonatkozó adatokkal, a «démonok kelyhére» vonatkozó szentpáli (I. Kor., 10, 21.) kifejezés kultúrtörténeti magyarázatával, a «missa» szó «elbocsátás» jelentését igazoló új adattal (Commodianus : Carmen ápol. 77. sora) gazdagítja. 3. A vallás egyetemességéből akarja O. Karrer: Das Religiöse in der Menscheit und das Christentum (Freiburg, 1934.) az Isten általános megváltó akarata és az egyedül üdvözítő Egyház tana közt fennálló látszólagos anti­nómiát feloldani. Karrer műve érdekes kísérlet arra, hogy a vallástörténetet a katolikus 18*

Next

/
Oldalképek
Tartalom