Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
260 TELLER FRIGYES dettől fogva szívesen alkalmazta az egyistenimádás tradicionális és megszentelt formáit, mindig azonban szigorúan őrködve a tanítás tisztaságára, melynek a liturgia élénk, mozgalmas, lelket magával raga- dóan drámai ábrázolója és magyarázója volt. B) A zsidó és a görög-római zenei hatások liturgikus énekünkben. Az őskeresztény liturgia kibontakozásának vizsgálatánál tett megállapításunk szerint a zsinagógák zsoltáros liturgiája teljes egészében átment az őskeresztény egyház használatába, sőt a vasárnapi liturgia első része egyszerű utánzása a zsinagóga reggeli liturgiájának, a nélkül azonban, hogy az egyház a zsinagóga rituáléját átvette volna. A zsoltárok liturgikus használata tehát kétségenkívül zsidó eredetű. Zsidó eredetű továbbá a zsoltáréneklés responzoriális formája is. Az első keresztények éneke kezdetben egyszólamú közös ének volt. Az esetleges visszaélések megakadályozása végett csakhamar külön elő- énekeseket alkalmaztak a zsinagógák levitaintézményéhez hasonlatosan, kik az alszerpapok és ostiáriusok sorából kerültek ki. Ezek az előéne- kesek (psallai) tehát tulajdonképpen a papsághoz tartoztak, amint azt az Ap. Const. (III. 11.) és a laodiceai zsinat (372.) szabály szerint el is rendelték. Az előénekesek a templom kimagasló helyére (ambon) lépve, arccal kelet felé fordultak és így énekelték a szent szöveget, zsoltárokat ... Az egybegyűltek csendben hallgattak és csak a zsoltár végeztével feleltek énekelve, mégpedig vagy megismételve az utolsó verseket, vagy az egészet élűiről, beleszőve az Alleluját, Ament vagy más ehhez hasonlót. Ez volt a kezdete az úgynevezett responzórium- moknak. Ez a zsidó hagyományú responzoriális vagy epifonikus éneklési módon kívül volt az antifonális vagy váltakozó karének, (ávxtcpwvéw = visszhangzók, felelek, ávxícpmoç = felelő.) Mivel a responzoriális énekekben a gyülekezet csak kevés szerephez jutott kölönösen officiumok idején, nem tudott oly hosszú ideig csendben maradni, hanem vagy különválva a liturgikus szertartástól, hangosan énekelgetett, vagy fecsegett. E körülmény szülte a váltakozó karéneket, melyet eleinte külön énekeltek a férfiak és külön a nők a gyermekekkel, majd később a gyülekezet két részre oszolva, egymással szembenállva énekelte a zsoltárokat.1 Ez az éneklési mód különösen Szíriában volt nagyon használatos. Ennek a váltakozó karéneknek szimfonikus formájában volt egy ismételten visszatérő zsoltárvers, mely vagy ugyanabból a zsoltárból vétetett, vagy a liturgia körülményeinek és ünnepélyességének inkább megfelelő más zsoltárból. Ez a visszatérő énekrész volt az ú. n. antifona, 1 Cabrol : La prière antique. Parigi. 50. 1.
