Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
172 SCHÜTZ ANTAL súlyát : Ez a hatalmas erudíciójú, ritka spekulatív szárnyalású, biztos teológiai érzékű, misztikái bensőségű hittudós miért nem lett a nagy klasszikus mester, a nagy szintétikus, akit úgy megsóhajt ez a kor? Miért nem lett ö ennek a századnak a Szent Tamása? A ig. század derekának teológus Németországa egészen különös erjedés képét mutatja : éles metszésű szellemi arcok, hatalmas eredeti tehetségek ; nagy eljövendőségek borzongató vajúdásai a lelkek mélyén ; élő hit, az Egyház nagy kortörténeti hivatottságának mélységes átélése, a kor lelkének és szellemének, tudományának és problematikájának mély megélése, hatalmas akarások és világszülő mérések — mind a szintézisnek olyan föltételei, melyek nem minden században teremnek. Nem meglepő, ha Döllinger, akkor sajna, már nem az 1848 előtti Döllinger, bár még nem 1869 Janusa, 1863-i híres müncheni beszédében azt mondta : «So ist denn in unseren Tagen der Leuchter der theologischen Wissenschaft von seinen früheren Stellen weggerückt, und die Reihe, die vornehmste Trägerin und Pflegerin der theologischen Disziplinen zu werden, ist endlich an die deutsche Nation gekommen». Azonban ezeket a nagyra hivatott szellemeket a teológiai múlttal szemben valami különös elfogultság ülte meg, szinte örökölt terheltség jellegével ; ha történeti tudásuk és érzékük azt a multat elébük is vezette, nem tudtak benne ráismerni szellemük igazi hazájára, nem tudták megtalálni vele a termékeny közösséget. Akartak ők nagyot építeni, de nem a régi alapokon ; nem folytatást akartak, hanem egészen újat. Nem, az ő körükből nem támadhatott a bölcs családos-ember, ki az ő kincséből ó és új dolgokat hoz elő ! S jöttek mások, kisebbek, de a katolikus teológia éltető elemében otthonosak ; jött Clemens, Schätzler, s főként Kleutgen. Bennük életre kelt a múlt ; de megrekedt a tegnapban. A holnap vagy éppenséggel a messzebb jövő teljes ígérete nem náluk volt. S jött Scheeben. Benne élt a múltnak minden jövőre- hivatottsága, benne gyűlt és hullámzott a jelenből a jövőbe feszülő minden tudás és probléma. Ő tudott nemcsak apologétája és polemistája lenni a könnyelműen elhagyott múltnak ; tudott építője lenni a jövőnek is. És miért nem lett mégsem a teológiai jövendőség atyja, mint volt Szent Ágoston a középkor számára és Szent Tamás az utána való hosszú századok számára? Mert hogy nem lett azzá, ma már nem kérdéses. Ha azzá lett volna, nem jellemezhetnék úgy, hogy «a 19. század egyik legkiválóbb hittudósa» ; legalább is legnagyobbnak kellene minősíteni azzal a hozzáadással : minden kornak egyik legnagyobb teológusa. így azonban bajos volna eldönteni, nem nagyobb-e pl. Newman, nem kell-e melléje állítani bizonyos értelemben Mohiért? A feleletet erre a kérdésre, úgy gondolom, két helyt kell keresni. Az első a történeti fázisban van adva ; tehát inkább sors, mint egyéni hiány. Scheebent általában mégis csak védelmi szerepbe terelte a teológiai kortörténeti fázis. A folytonos harc azonban lefoglalja az időt, és idő előtt felőrli az erőt. Azonkívül egyoldalú csoportosításba tereli a szellemi tehetségeket és alkotóigényt ; és végül aztán nem marad sem erő, sem idő, sem szellemi mozgékonyság, sem plaszticitás arra a szintézisre, melynek alkotási
