Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
SCHEEBEN 169 sával, tekintélyével és tollával szemben. A «Das Konzil» (1869—72), majd «Periodische Blätter» (1882-ig) 13 kötete ma is imponáló mauzóleuma annak a sírnak, melybe Scheeben beletemette férfikora java idejét és erejét. Messze láthatóan hirdeti késő nemzedékeknek is, hogy Scheeben megtette a kötelességét ; a kortörténeti helyzet szabta teológiai föladat elvégzésében ő vitte a nehezebb részt — ha a zsinat után nem is ő lett a kardinális. Közben pedig teológus egyénisége kinőtt korából és belenőtt a jövőbe. Teológiájának öröklakása nem a történelmi elismerésnek ama mauzóleuma lett, hanem az iskola, a nagyok iskolája és katedrája, melybe híven eljárnak az igazán tanulni hivatottak nemzedékről-nemzedékre. Beszédes jel az a tény, hogy három főművét (Natur u. Gnade, Mysterien, Dogmatik) folyton újból adják ki ; a Mysterien-t ma hasonlíthatatlanul többen olvassák, mint az ő korában ! S méltó ünnepi emlék volna, ha avatott kéz kiadná, legalább bölcs választékban, ma már alig hozzáférhető kisebb dolgozatait. Mi az, ami által Scheeben kinő korából? ami által a kortörténeti nagyságon túl igazi történeti nagysággá nő — Burckhardt értelmezésében : az a nagy ember, aki nélkül a világot hiányosnak találnók, mert bizonyos teljesítmények csak tőle teltek, csak az ő idejében és az ő világában ( Weltgeschichtliche Betrachtungen, p. 211)? Úgy gondolom, főként két kiválóság emeli Scheebent minden kor nagy dogmatikusai közé és biztosít neki nem múló jelentőséget a teológia nagyjai között. Először is hosszú századok után ő az első, ki a mester felsőbbséges biztonságával és termékenységével rátapint a teológia éltelő idegére, azt kiszabadítja eddigi lekötöttségéből és ezzel újra megindítja egészséges és termékeny vérkeringését. Itt t. i. a teológiai ismeretelmélet döntő jelentőségű nagy elvi kérdéséről van szó,1 mely a 16. század vége óta mint analysis fidei jelenik meg a hittudomány műhelyében. A hittényt a 17. századi nagy jezsuita teológusok nagyjából (itt csakis skematizált vázolásnak van helye, mely csak a vezérgondolatot akarja kiemelni s természetesért nem akarhat a színárnyalatokat is tükröztető pontos ismertetés lenni) úgy fogták föl mint következtetést, melynek premisszáit a bölcselő ész adja, illetőleg biztosítja ; és így a tudományos teológia kiindulását, alapját, és főföladatát végelemzésben ezeknek a praeambulumoknak spekulatív földolgozásában látták. Scheeben a hivés tényének föltétien misztikái és természetfölötti jellegét lyomatékozta, és azt minden mozzanatában, a hitindíték elfogadásában is, kegyelmi ténynek minősítette. Ennek értelmében aztán a hit közvetlen előkészítését is, tartalmát is olyannak tekintette, amihez csak külön, sui generis ismeréssel, pontosan a «teológiai ismeréssel» lehet hozzáférni. Tehát a teológiának mint tudománynak nem lehet föladata kívülről, bölcseleti posztulátumokkal, fönntartásokkal és módszerekkel nekikerülni a hit világának, elsősorban apologetikát űzni ; hanem arra kell vállalkoznia, hogy a hit világában állva, állandóan annak sajátos, 1 Amint K. Eschweiler: Die zwei Wege der neueren Theologie (1925) éles, nem egyszer túlélés poentirozással kiemeli.
