Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Eckhart Ferenc: A püspöki székek és a káptalani javadalmak betöltése a kiegyezéstől az összeomlásig
A PÜSPÖKI SZÉKEK ÉS A KÁPTALANI JAVADALMAK BETÖLTÉSE 7 ki érsekké, illetékes helyen lelkiismeretbeli kötelességének tartotta ezt felhozni, mint oly körülményt, amely nem teszi őt alkalmassá a prímási méltóságra. Elismeri ugyan a miniszter lelkiismeretességét a püspöki székek betöltése körül, de ép ez okból ő is őszintén ragaszkodik a kérdésben elfoglalt álláspontjához. Trefort kitartott Bubics mellett és miután a minisztertanács hozzájárult véleményéhez, megtette a felterjesztést a királynak (1887 máj. 10.), de mellékelte a prímással folytatott levelezést. Előterjesztése szerint a prímás érvei nem oly fontosak, hogy miattuk Bubicsot «a rég kiérdemelt legfelsőbb kitüntetéstől» el kellene ütni. Annál is kevésbbé szabad ezt megtenni Bubiccsal, mert Simor papi magaviseleté, erkölcsei és jelleme ellen a legkisebb kifogást sem tette, sőt ezekről elismerőleg nyilatkozott. A szabadkőművesség vádja rágalom, amelyet végül a nuncius is elejtett. A tót nyelv nem tudása nem lehet hiány, «mert minden egyházmegyében vannak szlávok és ha ezt elfogadnék, Magyar- országon csak szlávok lehetnének püspökök». Bubics érdemeket szerzett, mint a nagyváradi papnövelde rektora. Mint vagyonos ember, jövedelméből sokat áldozhatna híveire — és politikai szempontból is ő a legmegfelelőbb.1 A király megismervén a tényállást, nem döntött Róma megkérdezése nélkül. Ebben az esetben a legfelsőbb elhatározás előtt megképeztette a Vatikánt, amire eddig nem volt példa, hogy vájjon hozzájárulna-e Bubics kinevezéséhez. Ha valami, úgy ez bizonyítja, hogy oly jogot gyakorolt a püspöki kinevezéskor az uralkodó, amely megállapodott alkotmányos formákhoz nem volt kötve. Gróf Paar vatikáni nagykövet utasítást kapott, hogy tudja meg bizalmas úton, hogy nem merülnének-e fel nehézségek, ha a király a kinevezést végrehajtaná. Miután a nagykövet azt jelentette, hogy Rómában Bubicsról semmi kedvezőtlent sem tudnak, Ferenc József május 30-án kinevezte őt kassai püspöknek.1 2 A nagykövet értesülése, mint látni fogjuk, nem volt jó. A kinevezésről királyi decretumot kapott a kinevezett magyar nyelven, amelynek kinevezési formulája : «püspökévé tartottuk teendőnek és nevezendőnek, sőt tettük és neveztük». Az «adományozás» (conferre) tehát nem került vissza a decretumba.3 Ha a királyi elhatározás már megtörtént, a kultuszminiszter közölte azt a külügyminiszterrel, aki — amint az 1858 óta szokásban volt — megkérdezte a nunciust írásban, hogy nem lesz-e kifogás a kinevezett praesentatiója ellen. A nunciusnak négy héten belül válaszolni kellett. A kinevezést csak az igenlő válasz megérkezése után tették közzé.4 Négy hét után, ha nem is érkezett meg a jóváhagyás, a magyar kormány feljogosítottnak érezte magát a közzétételre és az eskü kivételére.5 6 A király és a kormány ezt a kérdést azonban puszta formalitásnak és a kinevezést a királyi elhatározással tulajdonképpen befejezettnek tekintette, amit bizonyít a következő eset : Pável Mihály 1 Vkm. Elnöki oszt. 1887 : 1404. 2 Külügymin. Admin, ltár F. 26., 29. cs. 70. sz. 3 Vkm. ein. oszt. 1867:395. 4 Vkm. ein. oszt. 1867 : 357. Külügymin. Admin, ltár F. 26., 28. cs. 53., 54., 71. stb. 6 U. o. F. 26., 28. cs. 25. sz.
