Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Schütz Antal: A hittudomány jelen fázisa és föladatai (I.)
A HITTUDOMÁNY JELEN FÁZISA ÉS FÖLADATAI 5 A teljesedés korszakaiban a nagyok erőteljes szintézisben legyőzik ezeket a túlzásokat, miként a patrisztika nagyjai elkerülték az alexandriai iskolában kísértő fideista gnószticizmust és az antiochiai iskolába befészkelődött racionalista agnószticizmust. A skolasztika nagyjai, Halensis és Bonaventura, Albert és Tamás, Aegidius és Henricus Gandavensis, Godefridus Fontanus és Scotus az előző korszak augusztinizáló, racionalizáló fideizmusával és a következő szakasz (nominalisták) empirista racionalizmusával szemben teljes tudatossággal a középen helyezkedtek el ; jóllehet ez a közép nem vonal, hanem sáv, melyen belül Szent Tamás kivételével ezek a nagyok is az előző vagy a következő korszak egyoldalúságához kerülnek közelebb ; de soha nem súrolják. A Tridentinum utáni teológia pedig teljes tudatossággal, annak rendje és módja szerint, monografiás részletességgel kidolgozza a katolikus hittudomány sajátos módszeres elvét (M. Cano : Loci theologici, Ripalda : De ente supernaturali, Stapleton : Principiorum fidei doctrinalium demonstratio methodica). A szabatosan megragadott katolikus hittudományi módszeri szempont következetes érvényesítésével velejár és egyben a virágzó teológiának könnyen alkalmazható kritériuma lesz az eleven kapcsolat a hittudomány forrásaival, elsősorban a Szentírással és az Egyház élő tanító tevékenységével, azután a későbbi szakokban a hittudományos múlttal. A nagy atyák teológiája elsősorban írásmagyarázat akar lenni ; a nagy skolasztikusok tanító és író tevékenységüket írásmagyarázással kezdik — az egy Duns Scotust kivéve, kinek művén ez a hiány fájdalmas nyomot is hagyott ; a Tridentinum utáni század pedig a teológiai köztudatban «saeculum aureum exegeseos», aSalmeronok, Maldonatusok, Calmet-, Estiusok százada. b) A virágzó hittudományt az is jellemzi, hogy a középponti nagy igazságokat állítja tudományos tevékenységének is középpontjába. Tartalmi egyetemességében egy hittudományi föladatkört sem hanyagol el, de minden még olyan perifériás témát is, ezeknek a centrális igazságoknak teológiájával hoz szerves kapcsolatba ; építésének ezek adják a láthatatlan és mégis mindenütt jelenlevő architektonikus középpontot. A hanyatló vagy magukat még meg nem talált fázisok itt is elrajzolnak, aránytalanságokkal torzítanak, mellékkérdéseket helyeznek a homloktérbe, pszeudoproblémákkal töltik meg műveiket, mint a 14—15. századi skolasztika és a 18. századi fölvilágosodási teológia ijesztő méretekben mutatja. A teológia Szent Tamás klasszikus megállapítása szerint
