Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Kecskés Pál: Faj és vallás
342 KECSKÉS PÁL sós élmény tárgya az alanyon kívüli Isten, mint a lét örökkévaló eredete és célja. Az ő személyéhez irányul az imádság, ő felé fordul a vallási gyakorlatok egyéb megnyilvánulása. Éppen az ő transzcendens létének a tudata szüli a lélekben a vallási parancsok feltétlen kötelező voltának a meggyőződését és a benne való hit ad szárnyat a lélek örökkévalóságot sóvárgó törekvéseinek. Ezzel az alanyon túlhaladó, transzcendens, tárgyi vonatkozással a vallás egyén és faj feletti jelleghez jut. Ennél a jellegénél fogva az egyetemesség követelménye nemcsak hogy nem ellentétes, hanem a vallás lényegéhez tartozó vonás. A vallás is oly egyetemleges, mint amilyen egyetemlegesek a szellemi világ egyéb értékei, a tudomány, az erkölcs, a művészet. Mindezek a lényeggel szükségképpeni vonatkozásban álló, objektív normák után igazodnak s az azokkal való megegyezés által faji különbség nélkül elismerést követelő érvényhez jutnak. Az emberi szellemnek a lényegekhez, az egyetemességek tárgyi világához való viszonyát elvitatni egyértelmű a teljes szkepticizmussal, mely önmaga tehetetlenségében semmisül meg. A «vér-mithosz»-ának belső szük- ségképpeniséggel erre a tragikus sorsra kell jutnia. Ha a szellemet a vér produktumának tartjuk, ha a lelket teljesen alámerítjük az anyagba, a szellemi értékek abszolút síkja ködbe vész a lét értelmét kereső tekintet előtt, s nem marad meg más, mint a pillanatnyi lét a maga esetleges és parányi méreteivel. A világvallás gondolatának nem mondanak ellen a különféle vallási formák sem. A gyakorlati élethez való vonatkozásánál fogva adva van a vallás eltorzulásának a lehetősége. De az emberiség a tudományosan is igazolható eredeti vallási egységnek, az ősi monoteizmusnak a felbomlása után is birtokában van oly objektív mértéknek, mely kritériumul szolgálhat a vallás igazságának a megállapításához. Ilyen kritérium a kinyilatkoztatás a maga történeti valóságában. A történeti tény kétségbevonhatatlan igazság-jellegével felbecsülhetetlen értéket képvisel a vallás tisztaságának az épségbentartásához. De ez a «sztatizmus» helyet enged a «dinamizmusának is. A kinyilatkoztatást hordozó egyház életében is van fejlődés, az egyháznak is van története. Az egyház nemcsak az örökkévalóságban, hanem az időben is él, az idők követelményeit is tükrözi. Hogy a kereszténységnek belső lényege szerint életnek kell lennie, mindenki tudja, aki Krisztus evangéliumát ismeri, s hogy az egyház az élet pulzusát megérzi, az «actio catholica» korában felesleges hangoztatni. De az életnek, a létnek is megvan az Örökkévaló felé beállított alapiránya, melyet a sztatika objektív normái szabályoznak. S ha ezeket a normákat megtagadjuk, az iránytalanná vált élet erőtlenül sorvad el. Természetesen, ha valaki a vitális-biológiai létet tekinti az egész valóságnak, a kizárólagos dinamizmus alapjára kell helyezkednie, az egész lét a változásban oldódik fel előtte. De ez az egyoldalú s épp azért végzetesen téves dinamizmus a vallásban képtelen a leglényegesebbet, az abszolút jelleget felismerni. Azt, hogy milyen is voltaképen a fajbiológiai alapon kitenyésztett vallás, sokatmondóan sejteti Bergmann, midőn az új germán hitnek az «anthropotheismus» nevet hajlandó adni. De az a vallás, amelyben az ember foglalja el Isten helyét, a józan ész flőtt már értékét is vesztette. Kecskés Pál.
