Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Eckhart Ferenc: A királyi kegyúri jog gyakorlása a forradalomtól a kiegyezésig
328 ECKHART FERENC pápa különleges megegyezés alapján hajtotta végre az institutiót. A bullába azonban a következő formulát vette fel : «Nec non carissimi in Christo filii Nostri N. N. ad quem nominatio personae idoneae in... Romano Pontifici pro tempore existenti facienda vigore concordatorum iam pridem initorum spectat ac pertinet, accedente consensu, etc....» De arra is hivatkoztak Rómában, hogy mikor VII. Pius pápa 1805 szeptember 9-én Rudolf főherceget olmützi koadjutorrá prae- conisálta, a consistoriumban elmondott allocutiójában a következőket mondta : «non solum consentiente, sed etiam ob ingravescentem aetatem id ipsum a Nobis magnopore postulante dilecto filio nostro Antonio Theodoro Sanctae Romanae Ecclesiae presbytero cardinali de Colloredo, archiepiscopo Olomucensi, iam antea concessimus, ut eiusdem archiepis- copi coadiutor futurusque successior eligi posset». Az első esetben tehát a pápa nevezte ki a koadjutort a franciák császárának hozzájárulásával, a másodikban pedig a pápa adta meg a jogot az olmützi káptalannak a koadjutor megválasztására. Az elv tehát érvényesült ebben is. Bach nagykövet, látva a kúria változhatatlan magatartását, arra a nézetre jutott és azt ajánlotta kormányának, hogy a koad- jutori kérdésben ne kezdjenek formális tárgyalásokat. Elégedjenek meg az egyes felmerülő esetek elintézésével. Az eddigi esetek elintézési módja nem praeiudicál a császári nominatio jogának. Bach erre az osztrák kormánytól azt a feleletet kapta, hogy bár nagyon kívánatos volna az elvi rendezés, nem fontos a formális nomina- ciós jog megszerzése. Hogy azonban a Felséget megillető jogok meg na csorbuljanak, nem mondhat le a kormány arról, hogy koadjutorok csak azok lehetnek, akiket az uralkodó a Szentszéknek megnevez, mivel a császári tekintély megőrzésére feltétlenül szükséges, hogy csak olyan személyeket bízzanak meg egyházmegyék kormányzásával, akik kedvesek a kormánynak. A kormány tehát az esetről-esetre való rendezésbe csak úgy mehet bele, ha a Szentszék a koadjutor személyét illetőleg a császári kormánynak döntő befolyást biztosít. Azután a kormánynak módjában kell hogy álljon koadjutort kinevezni akkor is, ha az illető püspök azt nem kéri, mivel esetleg gyengeelméjű, vagy szándékosan meg akarja hiúsítani a kinevezést.1 Több kísérlet a kérdés rendezésére nem történt. Úgy Bécs, mint a Szentszék nézeteiből, valamint az egész vitából az derül ki, hogy nem tettek különbséget e kérdésben az osztrák császár és a magyar király jogai között, amint a praxisban a kettő már régen összefolyt és amint az az abszolutizmus idejében érthető. Kérdés azonban, hogy az alkotmányosság helyreálltával nem változott-e meg a helyzet. Nem voltak-e az apostoli magyar királynak nagyobb jogai, mint az osztrák császárnak akkor, amikor felelős magyar kormány védelmezhette az alkotmányos 1 Bach 1864 jún. 18. jelentése és a válasz. Külgymin. Admin, ltár. F. 26. 13. cs.
