Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Eckhart Ferenc: A királyi kegyúri jog gyakorlása a forradalomtól a kiegyezésig
326 ECKHART FERENC a Szentszék mindenesetre abba a helyzetbe fog jutni, hogy a koadjutor kinevezésének ügyében a kinevezés közzététele előtt véleményét megalkothassa, mivel a nunciussal keresték a megállapodást». Ámbár 1851-ben a Szentszék nem kívánta, hogy az ügyről előre értesítsék, semmi akadálya sem volna a kultuszminiszter nézete szerint annak, hogy a püspököket, akiknek koadjutorra van szükségük és ilyet kívánnak, arra utasítsák, hogy e szándék kivitele előtt a Szentszék beleegyezését eszközöljék ki. A kultuszminiszter azonban egyszersmind hangsúlyozza, hogy «az apostoli felség» előjoga semmiféle sérelmet nem szenvedhet, amely abban áll, hogy a Szentszéknek «javasolja, illetőleg nevezi» (vorschlagen oder benennen) azt a személyt, aki koadjutor legyen utódlási joggal. Azt ugyanis, hogy ilyennek a rendelése tulajdonképpen ugyanaz, mint megyéspüspöknek a kinevezése, bizonyára époly kevéssé akarják elvitatni, mint azt, hogy az ilyen esetre biztosított puszta megegyezés a Szentszék és a császári kormány legalább formális korlátozása az apostoli felség javaslati, vagy nevezési jogának a püspöki székek betöltésére, amelyet a concordatum XIX. cikke újólag megerősített.» Igaz, hogy a trienti zsinat előírása szerint a Szentszéknek van fenntartva az okok felett bírálatot mondani, amelyek koadjutor kirendelését sürgetik, valamint megvizsgálni a kirendelendő koadjutor személyes tulajdonságait. Ez azonban nem alterálja a császár kinevezési jogát, «amennyiben semmi sem akadályozza meg azt, hogy a cognitio causae a jog gyakorlását megelőzze és hogy az említett vizsgálat a nominatio (Benennung) után egészen úgy menjen végbe, amint az a kinevezett püspökre nézve elő van írva». Á legkiválóbb egyházjogászok, akikhez a kultuszminiszter bizonyára felvilágosítás végett fordult, azt tartják, hogy valamely püspöki széknek kivételes betöltése utódlási joggal bíró koadjutorral nem zavarhatja meg harmadik személyek nomi- natiós, vagy választási jogát. Hivatkozik azután az 1851. évi precedensre és arra, hogy az olmützi káptalan, amely maga választotta meg az érseket, épúgy választotta a koadjutort, mint a püspököt. Különösen kiemel egy 1805. évi esetet, amikor a Szentszék az olmützi székeskáptalan tagjainak megengedte «ut capitulariter congregati per secreta suffragia servatis de iure servandis consensum suum praestare valeant, ut idonea persona in coadiutorem cum futura successione archiepiscopo a Sede Apostolica deputetur». A koadjutort meg is választották és a Szentszék a választást meg is erősítette. Ilyen előzmények után lehetetlen tehát őfelsége jogait korlátozni.1 A külügyminisztérium úgy vélte, hogy legokosabb lesz O2ego- viőot felszólítani, hogy adjon be a Szentszékhez kérvényt koadjutor kinevezése érdekében. De mielőtt ez a felszólítás megtörtént volna, megérkezett az értesítés Rómából, hogy a pápa Soiőot brevevel praeconisálta (1861 jan. 11.).1 2 A császári kinevezés a hivatalos lapban, ámbár a prae1 Kultuszmin. átirata a külügymin.-nek 1860 dec. 10. 2 U. o.
