Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 1-2. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Gál Ferenc emlékezete
Gál Ferenc emlékezete Legtöbbünk személyesen ismerte azt a papot, professzort, lelkipásztort, atyai jóbarátot, akire születésének századik évfordulóján hálával és szeretettel gondolunk. Szeretettel, bár arcán még baráti együttlétekkor is ritkán tükröződött mosoly, legtöbbször komoly maradt, ami gondolatai, lelke összeszedettségét tükrözte. Hálával - bár inkább Istennek tartozunk érte hálával! — és köszönettel, mert az Egyház hitét és elsősorban Isten Igéjét, a Szentírást fáradhatatlanul tanulmányozta, hogy minél bőségesebben megoszthassa velünk. Hol, mikor, milyen alkalmakkor? Hívekkel a vasárnapi miséken, itt, a Felsőkrisztinavárosi templomban, konferenciabeszédei alkalmával az Egyetemi templomban, amely a hatvanas-hetvenes években zsúfolásig megtelt hívekkel, érdeklődőkkel. A templom melletti Központi Papnevelő Intézet folyosóján a legbuzgóbbak tízen-huszan idecipelt, otromba és nehéz magnetofonjaik segítségével vették fel a pontosan egy órás beszédeit, hogy a távollevők is hallgathassák nyugodt hangvételű, szónoki eszközöktől mentes „szónoklatait” - tanítását - fejtegetéseit. Ezért nem lehet még csak megbecsülni sem, hogy valójában hányán hallgatták híres konferenciabeszédeit. A századelőn (mármint a XX. század elején) Prohászka Ottokár püspök, az ötvenes években Sík Sándor piarista tartományfőnök — neves költő - vonzott az Egyetemi templomba ennyi hívőt, mint Gál Ferenc. Tóth Tihamér rektort is említeni kell híressé vált rádiós beszédei miatt az 1930-as években, mert őt a trianoni határokon túlra kényszerített honfitársaink meg az itthoniak felekezeti hovatartozástól függetlenül lelkesen hallgatták, részint szónoki stílusa miatt. A szószéken utóda, Gál Ferenc talán miatta mondott le minden szónokiasságról. Azok a hívek, akik nem fértek be az Egyetemi templomba és a mellette lévő földszinti és első emeleti keresztúti tolyosókra, a kis aulában — ami nevével ellentétben tágas földszinti terem — vagy százan kaphattak kényelmes helyet a tonet-székeken, mert a mikrofon ide is elhozta a beszédet. A szeminárium kispapjai (az akkori nevén) Hittudományi Akadémia hallgatói, ezekben az években ötvenen-hatvanan állva hallgatták professzoruk konferencia beszédét, mert az ülőhelyek a világi híveket illették meg. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy reverendás „tisztelendő úr” — ahogyan a róluk gondoskodó, a szükséges háztartási munkákat éhbérért végző apácák őket beöltözésük napjától kezdve szólították - üljön és egy világi az ő jelenlétében álljon. Ismétlem, az ülőhelyek a híveket illették meg, az állóhelyek a némi aszkézistől sem visszarettenő kispapokat. Gál Ferenc a növendék-papsággal egyetemi katedrájáról is megosztotta tudását. (A teológiai kart 1950-ben az egyetemről „a íura urak” kizárták ugyan, a nevét elvették, de umversitas-jellegét meghagyták.) Amikor pedig az „Akadémia” levelező tagozata TEOLÓGIA 2016/1-2« L (2016) 100-111 109
