Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Biemer, Günter: Newman hagyományteológiájának "alanyi" szempontjáról
Newman hagyományteológiájának „alanyi" szempontjáról GÜNTER BIEMER zonyítékok támogatásával, nem a világi hatalom gyámkodása révén, hanem olyan emberek személyes tanúsága nyomán maradt fenn [...], akik egyszerre szereztek elismerést tanítóként és életpéldájukkal”.27 Newman ebben a prédikációjában Krisztust az „igazság nagy tanítójának”, a Szendéiket pedig a „második tanítónak” nevezi. A korai egyházat a maga kollektív szentségében úgy tekinti, mint ami „olyan közel került a krisztusi mintához, amilyen közel csak a bukott ember ahhoz egyáltalán kerülhet”.28 E kapcsolat közelségének fokmérői azok a szent tanúk (mártírok), akik az Evangéliumot életük legfőbb mércéjévé tették. Ebben az értelemben Newman számára a Szenthagyomány elsőbbséget élvez a Szentíráshoz képest: „A Szentírás szövegei a világ közös tulajdonát képezik: bárki, aki szeretné, szabadon kézbe veheti azokat.” Helyes értelmezésük azonban azon a szellemen múlik, amit csak cor ad cor (szívtől szívig) lehet továbbadni. Newman megfogalmazásában: „A sugalmazott szó holt betűk összessége [...], hacsak nem emberről emberre szállva nyer közvetítést”.29 Később, pedagógiai szempontból, Newman ehhez azt is hozzáteszi, hogy valamely „elv” hiteles közvetítése csak olyan embertől remélhető, akiben annak tartalma már vérré vált.30 Feszültség van a hit hiteles továbbadásához szükséges tanúk, illetve a hitelességhez szükséges magas elvárások között. Ez a hitelesség nem kevesebbet követel, mint az életszentséget, és az Isten gondviselésébe vetett mélységes bizalmat. Newman saját szavaival: „Akármilyen erősen sanyargatna minket a sátán, a megmentő Athanaszioszunk és Baszileioszunk a megfelelő időben megérkezik, hogy megszabadítson minket az elnyomatásból, és szabadulást hozzon a foglyoknak.”31 1834 áprilisa és 1837 februárja között Newman a keresztény paradosis (hagyomány) fogalmának mélyebb megértésére jutott, ahogy arról négy különféle írásműve is tanúskodik: — a Jean Nicholas Jagerrel folytatott levelezésének a „vitairatai”, — a Hurrell Froude-dal folytatott baráti levelezése, — az 1836. május 16-a és július 11-e között elhangzott „plébániai előadásai”, — valamint az On the Prophetical Office of the Church (Az Egyház prófétai hivataláról) c. könyve.32 Newman lelki fejlődését ebből az időszakból hűen tükrözi a The Via Media of the Anglican Church c. írása, amelyben így vall az Egyházzal kapcsolatos megtapasztalásáról: „Mennyi mindent kell bizalommal elfogadnunk, hogy aztán a miénk lehessen! Milyen kevés megértésre juthatunk az akarat erőfeszítése nélkül! Milyen gyönyörűség is rejtőzik az erőfeszítés ilyen lemondásaiban! Annak az isteni filozófiának legalább egy morzsája nélkül, ami által megbizonyosodunk arról, hogy »Isten Országa bennünk lakozik«, minden csak üres szó marad. Az Egyház az ima és az elmélkedés által, a neki mondottak megvalósítása által, a színelátás elővételezése által kibontakoztatja a nézeteit és elveit, hogy aztán mindent átöleljen, az egész világot. Nemcsak a jelen korunkban és országunkban élő egyházra, hanem minden korok és népek katolikus 27 Oxford University Sermons, 91 f. 28 Ibid. 82. 25 Ibid. 94. 30 Cf. Historical Sketches, III, 8 f. 31 The Arians of the Fourth Century, 394. 31 John Henry Newman. Centenary Essays (ed. Tristram, H.), Bums and Oates, London, 1945, 202. TEOLÓGIA 2015/1-2 5
