Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Vincze Krisztián: Ember-, egyház- és jövőkép Eugen Biser teológus és vallásfilozófus írásaiban
Ember-, egyház- és jövőkép Eugen Biser teológus és vallásfilozófus írásaiban VINCZE KRISZTIÁN ténységben, s ez idézte elő a „kereszténység középpontjára való összpontosítás hiányát”.4 Hogy a kereszténységnek ezen a hibáján változtasson, Biser arra vállalkozott, hogy a teológiát és az antropológiát ötvözze. 1974-ben vette át Münchenben Romano Guardini tanszékét, s egy évvel később, 1975-ben jelent meg Glaubensvertsändnis. Grundria einer hermeneutischen Fundamentaltheologie (Hitmegértés. Egy hermeneutikaifundamentális teológia alapjai)5 című munkája, melyben egyrészt visszatekint az egyház és a teológia múltjára, másrészt pedig a jövőt próbálja meg előrevetíteni a hermeneutikából (és az antropológiából) kiinduló következtetései nyomán. E könyvében kirajzolódó célja az, hogy a vallás önmagát elzáró nyelvi sorompóit megszüntesse, s így az interdiszciplináris dialógusformáknak lehetőséget nyisson, amelyen keresztül kinyilatkoztatás, teológia, antropológia és a kultúrakntikus szemlélet párbeszédbe állhatnak. „Csak aki Istent ismeri, csak az ismerheti az embert” — idézi Biser Guardinit6 -, s ezen a mottó jellegű mondaton keresztül arra vállalkozik, hogy egyfajta terapeutikus kiutat nyisson a kor embere számára. A kereszténység értelme és veleje szerinte az a Knsztus és a krisztusi tanítás által kialakított terápia, melyre minden kor embere támaszkodhat. Markus Knapp szerint Eugen Biser sajátos fundamentálteológiája a hermeneutikus fundamentálteológia címkét azért viselheti magán, mert egész vallásfilozófusi és teológiai munkássága eleve abból a tapasztalatból indult ki, amely a modern társadalmat leginkább jellemezte, még pedig a hagyomány, s a hagyományhoz való emben ragaszkodás magától értetődőségének folyamatos leapadása. Ahhoz, hogy ezzel szemben hatékonyan meg tudjon nyilvánulni a kereszténység, az szükséges, hogy „önmagát, mint jelenkorit, mint jelenvalót”, mint a „mai emberrel egyidejűt alkossa meg”. A kereszténység közben azt sem feledheti el, hogy megszólítottja nem az általános emberi értelem, hanem a konkrét, történetiségében adott emben élethelyzetek - csak ennek alapján tudja magát a hit megértetni. A hitnek a hermeneutikus természete arra is utal, hogy a hit önmagát hordozó megértési aktus, azaz hogy önmaga megalapozását nem külső érvekhez kell kötnie, hanem önmagában kell felfedeznie.7 Ennek tükrében röviden mutatjuk be, hogy milyen antropológiát dolgoz ki Eugen Biser, illetve hogy milyen hangsúlyokat emel ki a korát megelőző a teológia által használt antropológiákkal szemben. Ehhez az új hangsúlyú antropológiához kapcsolja hozzá a keresztény vallás küldetését, amely elsősorban az ember segítségére adható terápiaként jellemezhető. E rövid tanulmány harmadik része pedig azt emeli ki, hogy Biser az egyház életében és közlésmódjában mit tart fontosnak a II. Vatikáni Zsinatot követően. 2. EGY HITELESEBB ANTROPOLÓGIA REALISTA EMBERKÉPE 2.1. Kombinatív vs. deduktív antropológia Eugen Biser úgy véli, hogy a II. Vatikáni Zsinat előtt a teológusok által használt és művelt antropológia módszerét illetően deduktív volt, így7 emiatt természeténél fogva kerülte az empirikus antropológiai látleleteket, sőt egyenesen arra hajlott, hogy az alkalma4 A dialógus teológusa, Eugen Biser kilencvenéves, in Mérleg (2008/4), 365—369, 365. 5 Biser, E., Glaubensvertsändnis. Grundnä einer hermeneutischen Fundamentaltheologie, Herder 1975. 6 Biser, E., Die glaubensgeschichtliche Wende. Eine theologische Positionsbestimmung, Graz-Wien—Köln 1987, 87. 7 Vö. Knapp, M., Die Vernunft des Glaubens. Einführung in die Fundamentaltheologie, Herder 2009, 71-74. 221
