Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Perendy László: Egyházüldözés a III. század közepén Cyprianus levelezésének tükrében
Egyházüldözés a III. század közepén Cyprianus levelezésének tükrében PERENDY LÁSZLÓ A kezdeti lassú gyarapodás után a III. század elején a kereszténység terjedése nagy lendületet vett. Még a II. század folyamán, Afrikában is a nagyobb településeken alakultak ki az első keresztény közösségek. Különösen a karthágói egyház szerepét kell kiemelni, amely nemcsak létszámát tekintve múlta fölül a többit, hanem fontosságában is: püspöke a tartomány többi egyházfőjének elöljárójává vált. A hívek számának növekedése pedig maga után vonta a kisebb papi tisztségek megjelenését és tevékenységi körük differenciálódását.3 Mivel keresztények ebben a korszakban főleg a Római Birodalomban éltek, elsőrendű fontosságú kérdésnek számított, hogy mit szól a római állam a Krisztus-hit terjedéséhez. Ez a hozzáállás pedig alapvetően ellenséges volt. A jelenség több okra vezethető vissza: közülük a legnyilvánvalóbb a keresztények vallási „intoleranciája” volt, vagyis pogány istenek imádásának határozott megtagadása (hiszen az a legkorábbi időktől kezdve egyértelműen bálványimádásnak minősült). Ez sokszor kiváltotta a pogányok haragját, amely különösen felerősödött, amikor természeti vagy egyéb csapások értek egy közösséget. Ilyenkor az istenek haragját gyanították a dolgok mögött, akik az „istentelen” keresztények miatt sújtottak le rájuk. Dühüket tovább fokozta a keresztények titkolózása: a hit egyes misztériumaiba még a katekumenokat sem avatták be, ami képtelen vádak (csecsemőgyilkosság, vérfertőzés stb.) kitalálásához vezetett. A birodalom vezető rétegének hozzáállása ettől némileg eltérő volt: sokan közülük a saját vallásukhoz is szkeptikus módon viszonyultak, és a kereszténységben sem láttak többet egy újfajta babonaságnál, amely azonban főleg megátalkodottsága miatt különösen veszélyes. Ez utóbbi nemcsak a lakosság körében megjelenő alkalmi felháborodásra vonatkozott, hanem a császárkultuszban való részvétel visszautasítására is. A halott császárokat gyakran avatták istenné, illetve az élők védő szellemének (genius-ának) is mutattak be áldozatot, ami a császár és a birodalom iránti hűség kinyilvánításának legfontosabb formája volt. Cyprianus koráig az üldözések helyi jellegűek voltak. Általában tehát „alulról” induló megmozdulásokról beszélhetünk, amelyek vagy hncselés jellegű erőszakos cselekedetekhez vezettek, vagy hivatalos bírói eljárásra került sor. Az ügy vége az utóbbi esetben is lehetett halálos ítélet (az állami kultuszban való részvétel visszautasítása miatt, ami egyet jelentett a felségsértéssel), de az egyébként fejlett római jogalkalmazás meglehetősen ellentmondásosan viszonyult a kereszténységhez. A karthágói közösség a III. század közepére már több évtizede békében növekedhetett, és a birodalom nyugati felének egyik legfőbb egyházi központjává vált. Mikor 248-ban püspökké választották Cypria- nust, úgy tűnt, hogy ez a tendencia tovább folytatódhat. Rövidesen azonban olyan csapások zúdultak a városra és az egész korabeli kereszténységre, amelyek újfajta kihívásokkal állították szembe a híveket. Életének első évtizedeiben Cyprianus világi pályát futott be. 246-ban keresztelke- dett meg, és tehetségének köszönhetően nem sokkal később presbiterré szentelték, 248- ban pedig Karthágó püspökévé választották.5 6 Az első években Cyprianusnak csak helyi, 5 Cyprianus egyháztanáról, a klérus szervezettségéről lásd: Demoustier, A., L’ontologie de l’Église selon Saint Cyprien, in Recherches de science religieuse 2 (1964) 554-588; VlLELA, A., La condition coilégiale des prétres au IIIe si'ecle (Théologie historique 14), Paris 1971; Gil-Tamayo, J. A., Eucaristía y comunión edesial en los escritos de Cipriano de Cartago, in Scripta Theologica 37 (2005/1) 53-75; Stewart-Sykes, A., Ordination Rites and Patronage Systems in Third-century Africa, in Vigiliae Christianae 56 (2002) 1 15-130. 6 Cyprianus életéről és püspöki szolgálatáról lásd: Sage, M. M., Cyprian (Patristic Monograph Series 1), Cambridge/ Mass. 1975; LAURANCE, J. D., Eucharistic Leader according to Cypnan of Carthage: a new Study, in Studia Liturgica 15 (1982/83) 66-75; Saxer, V., Vie liturgique et quotidienne a Carthage vers le milieu du IIP siécle. Le témoignage de Saint 191
